“Azt a tényt, hogy rendszerváltás óta megvalósult átmenet során nem sikerült megteremteni az újonnan létrejövő egyenlőtlenségi rendszer legitimitását, nem csak az bizonyítja, hogy az emberek szerint “túl nagynak” tartják az egyenlőtlenséget. Ez csak tüneti jelzés. Sokkal inkább bizonyítja mindezt az, hogy Magyarországon a kilencvenes évek folyamán is, meg azóta is nagyon sokan vallják azt, hogy ebben az országban tisztességes módon nem lehet meggazdagodni, az érvényesüléshez szükség van a normák, és a szabályok áthágására. A magyarok négyötöde szerint ebben az országban becsületesen nem lehet meggazdagodni, háromnegyedük szerint pedig aki vinni akarja valamire, annak egyes szabályokat át kell hágnia.” (Tárki 2009)
(…)
“Nemzetközi összehasonlításban ennél markánsabban is megmutatkozik az aktív (munkának tulajdonított) és a passzív (kapcsolatok, szerencse, család) érvényesülésnek a közfelfogásban meglévő torz arányai. Az Európai Unió országai között ugyanis Magyarországon a legalacsonyabb azoknak az aránya, akik szerint a végzettség fontos, miközben a legmagasabb azoké, akik szerint az érvényesülés titka az, ha az ember jó családba születik.” (Lannert, 2009; Keller, 2009b.)
A két kutatási megállapítást azért idéztem, mert mindkettő reprezentatív, longitudinális, és empirikus társadalmi kutatási eredmény. Ez annyit jelent, hogy a társadalom egészére érvényes (reprezentatív) időszakosan megismételt (longitudinális) személyes tapasztalati (empirikus) vizsgálatok eredményei, tehát bizonyítottan aktuális tényként kezelhetjük! (annak ellenére, hogy vannak természetesen ettől eltérő, egyedi vélemények is!)
A szociológiának egyik nagy kihívása lehet a jelenkor anomiás, normanélküli időszakában, hogy rávezesse a társadalmat alkotó egyént, a saját értékeinek felfedezésére. Komoly társadalmi kohéziót hozhatna létre, ha minden egyes ember tisztában lenne azzal, hogy az ő mindennapi tevékenysége, mint a munkavégzése, hétköznapi társadalmi szerepei – hogy anyuka, apuka, tanító, ügyintéző, postás, rendőr, stb.- fontos összetevője, és fontos iteme az életvilágnak. Úgy működik a társadalom jól, ha a tanár tanít, a rendőr rendet őriz, a hulladékszállító szemetet visz, mert ezek mind – mind értékes összetevői a működő társadalomnak. A világ közben változik, a tanár új pedagógiai módszereket alkalmaz, a rendőrség már nem karhatalom, a hulladékszállító pedig a szelektíven gyűjtött hulladékot szállít. Az már csak általános kulturális kérdés, hogy az egyes munkát végző emberek mennyire ismerik el a másik ember munkájának fontosságát, és azonos értékűségét az össztársadalom tekintetében. Szinte mindenhol a világon alantas munkának számít a hulladékszállítás, azonban annak jelentősége akkor derül ki, amikor a hulladékszállítók sztrájkba lépnek. (lsd. Nápoly)
Amikor az ember ráébred, hogy egyedi, és hasznos, attól még küzdhet azzal a problémával, hogy a mindennapi életvitelével mégiscsak valami baj van. Mégpedig az, hogy nem talál lelki kielégülést a napi tevékenységében. Könnyen lehet ugyanis, hogy bár szereti azt amit csinál, nem hozza meg azt az igazán boldog közérzetet, amit annak kellene okoznia, hogy hétköznapjai kielégítik lelki igényeit. Még rosszabb a helyzet, ha korábbi hibás döntéseinek hozadéka, hogy rossz pályát választott. Mivel minden agyban dől el, az egyénnek lehetősége nyílik az életvitele újratervezésére, amellyel megtalálható az a tevékenység, ami valóban boldoggá teszi. A dolog, ami “újként” megjelenik az újratervezés eredményeként, az lehet bármi. Olvasás, kézimunka, gyűjteménylétrehozás, utazás, legvégső esetben az életvitel teljesen új alapokra helyezése, másik munkahely. (sajnos az utóbbi években sok ember életvitel újratervezésének eredménye, hogy valamikor nem kellő körültekintéssel választott partnert- vagy az évek során változott meg valami a kapcsolatukban- és a legjobb megoldás a kapcsolat megszakítása. A házasságtöréssel, válással egy későbbi fejezetben foglalkozom) Lényeg az új tevékenység megválasztásánál az, hogy a tevékenység gyakorlása közben az egyén örömöt érezzen, és valamilyen szintű sikereket érjen el.
Az ember a múltján nem változtathat, legfeljebb – direkt módon belemagyarázva- eljátszhatja az optimista szemléletet azzal, hogy “minden rosszban van valami jó”, és ezzel talál valami örülni valót valamelyik elhibázott döntése hozadékában. (Mondanom sem kell, hogy ez mennyire önámítás! A rossz, az rossz, így teljesen felesleges a rosszban “valami jót” keresni. Vannak ugyan tényezők, amik egy rossz dolog bekövetkeztében csökkentik a még rosszabb bekövetkezését, vagy enyhítik a bekövetkezett rossz következményeit. De ettől az még egy cseppet sem jó.) A jelen értékelése viszont rendkívül fontos! A jelen értékelését a feltett kérdésekre adott válaszok teszik indokolttá:
- “Az vagyok, aki mindig is lenni szerettem volna?”,
- “Ott vagyok, ahol lenni szeretnék?”,
- “Azt teszem, amit tenni szeretek?”,
- “Elégedett vagyok magammal, és az életemmel?”
Nos, ha a válaszok “nem!”, vagy “nagyon nem!”, netán “egyáltalán, borzasztóan, rettenetesen nem!” – és hadd ne fokozzam, akkor itt az ideje egy jó kis újratervezésnek!
Először készíteni kell egy leltárt minden tulajdonságról, amivel az egyén rendelkezik. Iskolai végzettség, az iskolai tudástárról, vagy annak elfeledett, megkopott maradékáról. Itt az általános alapműveltséghez közvetlenül hozzátartozó tudástárra gondolok, pl. a Magyar történelem fontosabb momentumaira, és nem feltétlenül a matematikai megoldó képletekre. (míg az előző hiánya egy hétköznapi beszélgetés során is kínos lehet, az utóbbira néhány év után azok sem emlékeznek tisztán, akik kitűnőre érettségiztek. Számba vehetők még azon tulajdonságok, amit az egyén saját magáról tud, ismer, elismer vagy túl gyakran mondogatják neki. Itt igazából a pozitív tulajdonságokra érdemes koncentrálni. Ha valaki tudja, hogy szorgalmas, szereti a rendet, akkor majdnem mellékes, hogy egyesek alul értékelik bizonyos tulajdonságait, vagy éppen abszolút lenézők.
Az életvitel újratervezésénél mindenképpen számba kell venni mindazt, ami régen fontos volt, de valami miatt elmúlt (emberi kapcsolatok), és az összes nem teljesült vágyakat (utazás, nyelvtanulás, főzés, barkácsolás, stb.).
Ennek a listának az elkészítése során – természetesen jobb ezeket leírni – sok- sok “Tényleg!”- örömérzés kerül előtérbe, mindemellett a “Miért” vagy a “Miért nem?” kérdésekkel is találkozunk. Ami előre visz, az a “Miért ne?” – kérdés lesz! Bármi, ami a listára kerül, azok között lehet olyan dolog, ami még nincs teljesen elveszve, legfeljebb a mindennapok zűrzavaraiban, és elfoglaltságaiban kiesett a látómezőnkből. Ki lehet, és ki is kell válogatni mindazokat, amik még realizálhatók. Ha valaki balerina szeretett volna lenni gyermekkorában, az bizony már nehezen realizálható a valóságban 40-50 évesen, de balett előadásokat nézni dvd-n még mindig nem késő. (különösen, ha van annyi képzelőerő, hogy a balerina helyébe képzeljük magunkat) Azonban, ha valaki színész (nő) szeretett volna lenni, akkor még 40-50 éves korában is felkereshet egy statiszta szervező vállalkozást, így könnyen a filmforgatások izgalmas világában találhatja magát. Itt jön az a bizonyos, kérdés, ami valóban előre visz: Miért ne? Az ilyen életvitel újratervezésnek csak a berögződött társadalmi konvenciók miatt kialakult gondolati korlátok szabhatnak gátat: “Jaj, ebben a korban már nem illő!”, vagy éppen “Hová kellenék én már ebben a korban?” – bárhová, csak meg kell mozdulni! Soha senkihez nem kopogtattak még be a lakása, vagy a háza ajtaján 40., vagy 50. éves születésnapján, hogy: “Nem akar statiszta lenni, lehet, hogy felfedezi valamelyik producer!”
A rendszerváltás elhozta az önrendelkezés jogát, és lehetőségét. Nagy kár volt az Európa Uniós csatlakozást úgy promótálni, nyithatunk kávézót Bécsben. Lehet, hogy sokan éltek ezzel a lehetőséggel, de aligha alakult ki Bécsben a magyar kávéházak utcája. Sokkal – sokkal fontosabb lett volna arra helyezni a hangsúly 15 évvel a rendszerváltás után (2004-ben) – bár még mindig nem késő, csak rengeteg kellemetlenséget spórolhatott volna meg a Magyar nemzet – ha a (z európai) gondolkodást helyezték volna előtérbe.
Az utóbbi években jöttek divatba a személyiség fejlesztő tréningek, programok. Temérdek könyv jelent meg a magyar könyvpiacon a különböző üzleti sikerekről, a meggazdagodott életvitelről, gondolkodásról. Ezek mind- mind egy idegen kultúrában íródott sikertörténetek magyar nyelvre fordított kiadásai. Nincs kétségem a felől, hogy a könyv szerzői valóban sikereket értek el az üzleti életben, amiből dollármilliomosok lettek, de a sikertörténetek magyarországi alkalmazása, ha úgy tetszik lemásolása, azért ütközik nehézségekbe, mert nem magyar mentalitás kompatibilisek. A magyar “dögöljön meg a szomszéd tehene!” mentalitásra nagyon nehéz átültetni - ha egyáltalán át lehet- a mások sikereinek megtapsolása egy előadáson, vagy személyiségfejlesztő tréningen. (Valljuk be, azért tapsikolunk, mert más is tapsikol, és nem akarunk kellemetlen helyzetbe kerülni, hogy kinézzenek, ellenben esküvel fogadjuk, hogy soha nem megyünk többé oda!)
Minden ilyen személyiségfejlesztő kísérlet ingoványra épül, és ez nem más, mint a szemléletmód! A társadalmat alkotó egyén szemléletmódja, világlátása, értékkészlete, más szóval összegezve: a kultúra az, ami nem alkalmas befogadni sem ezeket a tanokat, nemhogy alkalmazni a mindennapi életvilágában. A kultúra alatt értéket értek. Ha az egyén értéktelennek látja a másik ember sikereit, mert – magából kiindulva – törtetőnek, törvényszegőnek, protekcionáltnak tartja azt, aki Mercédesszel jár, aki jómódban él, akkor hogyan válhatna kívánatossá az az életszínvonal, vagyis a siker? Ha netán az egyén mégis valami miatt kívánatosnak tartja a jómódú, sikeres életvitelt, akkor mindjárt felbukkan a minden porig romboló frusztráció: “Nekem ez úgysem sikerülhet!”, Nekem nincsenek ilyen kapcsolataim!”, “Én sosem tudnék bűnt elkövetni!”, “Persze, engem rögtön elkapnának!”, “Én nem jó családba születtem!”, stb. Soroljam még?
A társadalmi kulturális felvilágosításra azért van szükség a mai norma vesztett, sorsát, útját kereső Magyarországon, hogy a társadalmat alkotó egyén rájöjjön arra, hogy az előbbre jutás, az egészséges életmód, az aktivitás, a jó életkörülmények, a pénzbeni sikerek, a minőségi emberi kapcsolatok nem a jó családba születés, nem szerencse, nem protekció, nem bűnözés kérdése! Kizárólag szemléletmód kérdése, és az egyén akaratán, valamint döntésein múlik! Mégpedig oly módon, hogy érdemes nagyban gondolkodni, életcélokat kitűzni minden életkorban, és élethelyzetben. Az életcélhoz vezető utat pedig érdemes sok apró lépésben megtervezni, és kivitelezni. Mindig csak egyet kell előrelépni, minden nap, és soha nem feladva haladni előre. Mindegy, hogy kinek mi a véleménye, és mit mond!
(részlet: Nagy Szilveszter Társadalomkönyv)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése