Magyarország helyzete és állapota
épp annyira bonyolult, mint amennyire átlátható. A lakosság vizet keres a
sivatagban, ami a túléléshez kell. Teszi mindezt egy kényelmes fotelben ülve,
éppen háttal a folyónak. A tömeg nem csendes, azt kiabálja: „Vizet! Vizet, mert
kihalunk!”
Fel-fel vonulnak alakulatok a fotelben ülők előtt különböző
megoldásokat kínálva, csupán annyit kérnek, hogy higgyék el, az a megoldás.
Egyik alakulat elemlámpát mutat, amivel rá lehet világítani a homokbuckákra,
amik alatt szerintük víz van, de fontos, hogy a lámpát bal kézben kell
tartani. Jön a másik csapat, akik csavarhúzót mutatnak, és szapulják az
elemlámpásokat, mert szerintük az elemlámpából kifogyhat az elem, és kevés
meglátni a buckát, azt meg is kell kapargatni, és erre a csavarhúzó a legjobb,
csak az a fontos, hogy a csavarhúzó a jobb kézben legyen, mert az a kar erősebb.
Az elemlámpások viszont szapulnak, mert szerintük az elemlámpával több homokot
lehet kaparni, mint egy csavarhúzóval. A fotelben ülve vizet keresők felváltva
szapulnak, hol az elemlámpásokat, hogy a csavarhúzósokat, és persze egymást is.
Néha a fotelben ülők között felmerül az
ötlet, hogy előre-hátra hintázva jobban lehet vizet keresni, és nem kell sem jobb,
sem bal kézben tartani semmit, ellenben a fotel karfát kell markolni. Erre a
csavarhúzósok is, meg az elemlámpások is csak röhögnek, és nem foglalkoznak
tovább az ötlettel, ami azért is hülyeség, mert a hintázás energiába kerül, és előre-hátra
hintázni a fotelben kényelmetlen. Sokkal jobb inkább balra, vagy
jobbra könyökölni, és tovább vízért óbégatni, és szapulni a másik oldalt, de
közben hátha kitalál valaki valamit, hogy legyen víz, akár elemlámpával, akár
csavarhúzóval.
Közben vannak, akik alól az élet
kirúgja a fotelt. Ezek a földre esnek, és nem elég, hogy kiszáradt a szájuk,
még tele is megy homokkal. Akkor veszik észre, hogy eddig háttal ültek a
folyónak, ezért – veszteni valójuk nincs -, átúsznak a Lajtán. Többségük
nagyszerűen megállják a helyüket, és próbálnak átkiáltani a folyó túlsó oldalán
maradtaknak, hogy jöjjön, aki mer. Néhányan visszakiáltanak, hosszan sorolva,
hogy miért nem úsznak át a folyón.
- Akkor tegyétek másképp a dolgotokat,
vegyétek észre, hogy mi megy az országban, hiszen ültök egy fotelben, vízért
óbégattok, és a mutatványosokat nézitek, akik egymást is hülyézik, meg ti is
őket, de vizetek ettől sosem lesz. - kiáltják a Lajtán túliak
Erre csak az a válasz, hogy aki átúszott a
Lajtán, az nem hazafi, elhagyta az országot, hát a pálya széléről ne pofázzon,
hogy mit, hogy kéne csinálni! Ezzel a téma be van fejezve.
Pedig a Lajtán túl is vannak
csavarhúzósok is, meg elemlámpások is csak éppen a lakosság a fotelekbe megpihenni
ül le, és nem abban él. A Lajtán túl az elemlámpások világítanak, amíg a
csavarhúzósok megigazítják a csavarokat a talicskákban, meg a lapátokon, amit a
lakosság használ a kút ásáshoz együtt! Vize pedig mindenkinek van!
No ennyi röviden a lényeg, és
persze lehet színezni a képet, de nem nagyon érdemes. Aki innen tovább olvassa
ezt a blogot, őket közös gondolkodásra hívom, konkrét dolgokban. Az előbbi kép
csupán a szemléltetésre szolgált.
Egyszerű, közös gondolkodásra, mert
hátha van valami, amiben majd egyszer egyetértünk. Jó hírem van, mert bizton
állíthatom, hogy semmit nem kell kitalálni, minden a le van már írva, azt
viszont nem értem, hogy miért nem kerülnek felszínre a bajok forrását feltáró
írások, és a bennük leírt megoldási javaslatok. Különös, hogy a társadalomtudomány 2009-ben
tucatjával tolta az eredményeket, aminek semmi látszata nincs a társadalomban.
Az egyik nagy kedvencem a „Bizalomhiány,
normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus a magyar társadalom
értékkészletében”. Ez a publikáció, ahogy az alcíme is mondja: „A gazdasági
felemelkedés társadalmi-kulturális feltételei című kutatás zárójelentése”. Csupán 64 oldal, és teljes körű képet mutat
mind a világ, mind Európa tekintetében, hogy hol is vagyunk igazából. Itt egy
szó szerinti idézet:
A szó klasszikus értelmében tehát itt nemcsak
értékekről van/lesz szó, hanem alapértékek és attitűdök sajátos
kombinációjáról. Kutatásunk
eredményeit megelőlegezve azt mondhatjuk, hogy
- a magyar társadalom bizalomhiányos;
- nagyon kevéssé fogadja el az egyenlőtlenségeket;
- felemás viszonyban van a korrupt magatartás megítélését illetően;
- és alul értékeli az állami szolgáltatások adóárát, ezáltal magasabb
elvárásokat fogalmaz meg az állammal szemben, mint amilyeneket az teljesíteni
tudna.
Ez minimum egy „hű-ha!”. Nem? Hát
még az mennyire hűha, hogy a kutatási eredmény azt mutatja, hogy a magyarok
szerint 100 idős emberből, 69 megbízható (ezzel ők vannak a bizalom lista élén), miközben
100 fiatalból 49. 100 szegény emberből 59 a megbízható a magyarok szerint, míg
a 100 gazdagból 33-at tart annak. És kik vannak a lista legalján, akikben a
legkevésbé bíztak meg a magyarok 2009-ben? Nos, ők a parlamenti képviselők. 100-ból mindössze 27! (Az érthetőség kedvéért, a kérdés így hangzott: „Általában mennyire tartja megbízhatónak az
embereket? Ön szerint 100 ember közül általában hány megbízható?”
Szóval nekem nem igazán
a pártpolitikusokkal van bajom – mint ahogyan azt többen is felvetették-, hanem
a pártpolitikusok, és a lakosság közötti bizalmatlansági viszony az, ami engem zavar. Annak ellenére, hogy maga a társadalom termeli ki a pártpolitikusait, a megválasztott képviselők rendre eltávolodnak a társadalomtól a megválasztásuk után. Ennek ellenére a választások környékén úgy látszik, hogy a lakosság – a bizalmatlanságuk
ellenére – a pártpolitikusoktól várnak megoldást a mindennapi gondjaikra. Pláne érthetetlen ez, mivel
ugyanez a táblázat azt mutatja, hogy 100 magyar 50-et tart megbízhatónak
(miközben ugye 100 parlament képviselőből csak 27-et. Ha egymást
megbízhatóbbnak tartjuk (bár ez is vérszegény bizalmi mutató), akkor vajon miért
nem lakossági együttműködésben próbálkozunk, mintsem parlamenti képviselők
(csavarhúzósok, elemlámpások, dülöngélők) keresgélésével, és szórakozásával?
Hogy miért nem működig
az összefogás Magyarországon? Ezt már 2009-ben leírta ez a kutatás, ennek
ellenére 2013-ban még mindig nem köztudott, és Magyarország egyik fele Összefogást
kiált („vizet-vizet, mert kihalunk”, a másik fele meg már régen összefogott
saját magával.
Ezért nem működik az összefogás: (idézet a publikációból)
„Bizalom, kooperáció, szolidaritás
A bizalomhiány egyszerre lehet oka és következménye
annak, hogy nagyon alacsony nálunk a társadalmi kapcsolattartás szintje. Aki
nem, vagy nem nagyon bízik meg másokban, az nem fog összejárni másokkal, de aki
nem jár össze másokkal, annak nem is lesz módja megtapasztalni a társas
kapcsolatok bizalomerősítő erejét. Adataink szerint a magyar mutatók nemcsak
az általánosított (a „többiek” irányába megnyilvánuló) bizalom tekintetében
alacsonyak, hanem a társadalmi tőke aktív participációs elemeinek a
tekintetében is. Más országokkal összevetve keveset járunk össze a
szomszédainkkal (Európában a legkevesebbet) és a barátainkkal (Európában az
észt és a máltai adat múlja alul a magyart). Összességében nagyon kicsi a
hajlandóságunk arra is, hogy másoknak segítséget nyújtsunk: a családon belüli,
valamint a betegek és fogyatékkal élők, az idősek, szomszédok és a bevándorlók
felé gyakorolt segítségnyújtás adataiból készített index kifejezetten
Magyarországon a legalacsonyabb Európában (7. ábra, Giczi és Sik,
2009 alapján). Mindezeken felül nagyon alacsony Magyarországon a civil
aktivitás szintje (pl. a civilszervezetek tagságának aránya) is.” A
civilszervezetek aktív tagságának aránya az Európai Unión belül Svédországban
és Finnországban a legmagasabb, Bulgária és Románia mellett Magyarországon a
legalacsonyabb (Giczi és Sik, 2009: 70).”
Ezért mondom, hogy az összefogás egy vízió, és
hiába feszegetik ezt a dolgot, nincs meg hozzá a magyar lakosság kultúrája.
Nálunk nem szokás összejárni, összefogni meg pláne nem. Az együttműködés
működhetne, de arra meg hajlandóság nincs.
Thomas Schelling az együttműködést úgy példázza (ez
is benne van ebben a publikációban), hogy ha mindenki olvasni akar, és az
olvasáshoz 100 Wattnyi fény kell, de mindenkinek csak 60 Wattos izzója van,
akkor üljenek körbe, és mindenkinek elegendő fény jut. Sorban nem jó, mert a
két vége nem lát olvasni. (Ha valakinek csak ez az egy példa érthető, és a
kommunizmust véli felfedezni, kérem, ne tegye, mert itt a közösségi erőforrások
megosztásáról van szó, a tudásról, a közös cselekvésről!)
A végére pedig – hogy ne
legyen végtelenül hosszú ez a blog-, álljon itt a publikációból egy szó szerinti
idézet, ami már a párpolitikát „csinálóknak (is) szól” még 2009 ből.
„Végezetül: mit
kell tennünk a bizalom építése érdekében? Először is fontos megértenünk: a bizalom felépülése és
leépülése nem szimmetrikus folyamatok. Miközben a leépülés megindulásához néhány szórványos
negatív tapasztalat elégséges, a bizalom felépüléséhez pozitív, egymást
szisztematikusan megerősítő tapasztalatok tömege szükséges. Másodszor, a
bizalomépítés stratégiája szempontjából fontos lenne tudnunk, hogy mélyen
gyökerező kulturális tradíciók hiányában, illetve azok kiegészítéseképpen
milyen gondosan
megtervezett intézményi innovációk alapján lehetséges a bizalomteli kapcsolatok
felépítése.
Azt, hogy valószínűleg sokat számít az intézményi berendezkedés milyensége is,
illusztráljuk itt egy … ( Itt Thomas Schelling villanykörtés példázata)
Ebből a példából két dolgot tanulhatunk: (1) bizonyos
esetekben az egymásrautaltság és a koordinációs normák fontosak a kollektív célok
elérése érdekében és (2) az intézményi berendezkedés igenis számít efféle relációsan
érvényesülő közjavak esetében.
A kormányzatoknak nagyon óvatosan
kell eljárniuk a bizalom építése érdekében (persze ha egyáltalán van erre szándékuk),
hiszen a bizalom és a társadalmi tőke többnyire nem a kormányzati tevékenységből
fakadnak. Sőt, az államnak azzal is tisztában kell lennie, hogy a centralizált állam
nemcsak úgy rombolhat bizalmat, hogy közvetlenül hierarchikus rendbe szervez és
összetöri a horizontális hálózatokat, hanem közvetetten is, ha az általa létrehozott
intézmények gyengíthetnek/kiszoríthatnak elsődleges társadalmi közösségeket
(pl. generációk egymásrautaltságát lazítva
a társadalombiztosítás révén,
családokat a gyermekintézmények és az oktatás kiterjesztése révén és más módokon).
Az állam a legtöbbet akkor
teheti a bizalom építése érdekében, ha mindent elkövet
a tulajdonjogok, a közbiztonság és más közjavak előállítása érdekében. Fontos az is, hogy a köz
intézményei a saját területükön fair, átlátható procedúrákat kövessenek, egyenlő
mércével mérjék az állampolgárokat. Összességében tehát (ahogy a Közjó és
Kapitalizmus Intézet 2009-es jelentése is kiemeli), a bizalom infrastruktúrájának
erősítésére van szükség.
Ha az állampolgár elfogadja (legitimnek tartja) őket, akkor bízik bennük, és ha
bízik bennük, akkor a másik állampolgárokban is bízni fog. A bizalom építésének
elengedhetetlen feltétele, hogy az egyes állami intézmények külön-külön is világossá
tegyék saját küldetésüket, és annak érdekében tevékenykedjenek: számoljanak el
az adóforintokkal, tevékenységükkel mindig a jó oldalon álljanak. Ennek
megfelelően, ahol lehet, napi gyakorlatukkal és állásfoglalásaikkal a közmorál
erősödését segítsék elő, és ne hagyják, hogy egyébként fontos jogintézmények bűnös
gyakorlatokat is védelmezzenek.
Bizonyos mértékig a szükségből
erényt lehetne kovácsolni azzal, hogy megpróbáljuk megérteni és megértetni: nagy szüksége van az
országnak azokra az intézményekre, amelyek ellenőrzik a
mindenkori központi hatalmat és a kormányzatot. Az intézmények birtokbavételét,
elfogadottságának növelését hozhatná magával, ha sikerülne bebizonyítani: a
demokratikus intézmények lényegéhez tartozik, hogy egymást ellenőrző
mechanizmusokkal nem hagyják, hogy valamiféle hatalmi egyensúlytalanságok a
politikai közösség gazdasági és társadalmi túlélését veszélyeztessék.
Fontos előrelépést
jelenthet, ha az állam tartózkodik azoknak a tevékenységeknek az államosításától,
amelyeket a civil társadalom és a magánszektor is el tudna végezni.
Mindezeken felül az oktatás
sokat tehet azáltal, hogy
szubsztantív értékeket is átad (nevel) az iskoláztatás alsó szintjein, és a szakmai
ethosz plántálását segíti elő a felső iskolai szinteken. Ezzel elősegítheti, hogy a
közszolgái (a saját törzskari ethoszt, hippokratészi esküt, hivatásrendi előírásokat
stb.) szem előtt tartva napi aprómunkával dolgozzanak a közbizalom kiépítésén
(Fukuyama, 1999). Végezetül, az állam intézményei felvállalhatnak egyfajta
proaktív szerepet is: igyekezhetnek azon, hogy a társadalomban épüljenek a köztes
csoportok, helyi közösségek, valamint terjedjenek
a segítő és önkéntes
szervezetek. Ezzel azonban nagyon óvatosan kell bánni, mint ahogy azzal is,
hogy a politikusok engedjenek a kísértésnek, és kommunikációs kampányokkal
tegyenek kísérletet a lakosság értékeinek megváltoztatására.
A gazdasági kultúra és a társadalom gazdasági és politikai intézményrendszere
egymást kölcsönösen feltételezik, egymásból táplálkoznak, egymást építik vagy
rombolják. Nem lehet ezért egyik vagy másik elemet kiemelni, egyiküket tartósan
egy másik elé helyezni.
Nem sok esélyünk van gazdasági
reformokra akkor, ha nem vagyunk tekintettel arra a közegre, a gazdasági és egyéb
kultúrának a konkrét állapotára, amelynek a megreformálásán dolgozunk;
de akkor sincs sok esélyünk van a reformokra, ha nincs más kiindulópontunk,
mint az, amit a közvetlen környezetünkben látunk. A helyzet tehát kissé
paradox. Edmund Phelps Nobel-díjas közgazdász azt írja: „nagyon üdvözlendő és
valószínűleg igen kedvező hatású lenne, ha a nem megfelelő gazdasági teljesítményt
nyújtó országok polgárai körülnéznének, és összehasonlítanák attitűdjeiket más
országokkal, feltéve magukban a kérdést: nem profitálhatnának-e az értékrendjük
megváltoztatásából?” (Phelps, 2008: 30). No igen, de mi történik, ha azoknak a
megváltoztatandó attitűdöknek a legkritikusabb része éppen a zártság és a magába
fordulás? A feladat, legalábbis nem könnyű: „körülnézni” kutatói szinten annyit
tesz, mint adatokat nemzetközi összehasonlító keretbe helyezni. De körülnézni
egyéni szinten annyit tesz, mint utazni (költözni, másutt legalább ideiglenesen
munkát vállalni), más nyelven kommunikálni, más nemzetek tagjaival beszélni, mások
helyzetének megértésére nyitottnak lenni… – de tudjuk, ez sem erősségünk.
Ilyen esetekben az ember
természetesen az elittől vár változási szándékokat és tetteket. (...) „Ha pedig az derül ki, hogy a válság oka az elit mögött álló értékelési
rend megingása, az elit teljesítőképességének a csökkenése, akkor az elitnek
nem külön a szociális
érzék fejlesztésével
kell szerepének feladását elodázni, hanem igazi társas érzékkel, a társadalmi értékelésnek
azokat az új szempontjait kell megkeresnie és elsősorban magára alkalmaznia,
amelyek megfelelnek a megváltozott társadalmi közmeggyőződésnek és
alkalmasak a közösség megzavart harmóniájának a helyreállítására” (Bibó, 1981b:
350) (Eddig az idézet a publikációból.)
Ebből talán lejöhet, hogy sem a pártpolitikusok nem
olvasták ezt 2009 óta, mert akkor nem azt csinálnák, amit most, és nem vennék hülyére a
lakosságot, és biztos, hogy a lakosság sem olvasta el, mert akkor nem lehetne
ennyire megtéveszteni, és ennyire hülyére venni sem az összefogás víziójával, sem a nemzetieskedéssel.