Az emberi együttélésnek, az ezzel együtt járó, és ezt alapjaiban feltételező kooperációnak, közösségi tevékenységnek számos támogató, és gátló tényezője akad. Támogató, lehetővé tévő tényező mindenképpen valamilyen több emberre ható, terelő erő. Valami olyan, amit minél több ember magára értendőnek gondol, és úgy él, úgy viselkedik, hogy nagyjából azonos vonalon „haladjon” a többi emberrel. A viszonyulás, az alkalmazkodás ez, amely azt feltételezi, hogy a közösséget alkotó egyén figyel a többi egyénre, cselekedetei hatással van másokra, és a mások cselekedetei is hatással vannak rá. Amikor az egyén, noha megtehetne bizonyos dolgokat, de nem teszi, mert tudja, vagy tudni véli a többi egyén elmarasztaló véleményét, avagy tudja hogy szabadságát korlátozó helyzetet idéz elő. Ha úgy tetszik, ez a „rend” körvonalai, leegyszerűsítve ezzel azt, hogy megállapítható legyen a „nem rend” fogalma. Éppen csak annyi, hogy a fentiek ellentételes cselekvését kell megvalósítani ahhoz, hogy az emberek a „nem rendben” éljenek. Aki társadalomtudománynak akár a környékén is járt, nem hagyja ennyiben a dolgot, hiszen a „rend”, „nem rend” konstelláció csupán a felületesen érdeklődő egyén, mintegy pillanatnyilag felmerült rácsodálkozására ad – mondjuk úgy – kielégítő választ. Ha valaki ezzel megelégszik, akkor részben boldogság ez, hiszen embertársunknak pillanatnyi örömöt szerezhettük, a „nem tudtam, de most már tudom”- érzését, avagy a megvilágosodás örömét.
