Ahogy
ígértem, nem nagyon fogok az élet nehézségeiről írni. Részben azért, mert
otthon is vannak nehézségek, és nem hiszem, hogy bárki az itteniekre kíváncsi.
Másrészt pedig azért, mert egész egyszerűen nem érdekelnek a nehézségek, a
rossz, vagy kellemetlen dolgok. Igyekszem túl lenni rajtuk, és ezt ajánlom
másnak is.
Még
valamit szeretnék előrebocsájtani. Szeretnék jó dolgokról írni, társadalmi,
közigazgatási, és mindennapos dolgokról, amik jól működnek, de eszemben sincs
összehasonlítani a magyarországi dolgokat a németországival, ez utóbbi javára. Pláne
nem fogom Németországot az egekig magasztalni, mert ere semmi okom. Itt pont
ugyanúgy megvannak a visszás vackok, meg a „fene dolgok”, mint bárhol a
világban. Szóval nem kell elájulni Németországtól. Egyszerűen csak vannak különböző
dolgok a két ország kultúrájában, amire nem ártana odafigyelni, csak azért,
mert ha csőstől árasztotta el Magyarországot a biznisz, a Halloween, a Valentin
nap, az ipari termékekről már nem is beszélve, akkor talán helye lenne néhány
mindennapos életviteli dolognak is, amit valóban mintaként követhetnénk. Vannak
persze pénzkérdések is, amivel kapcsolatban úgy vagyok, hogy az általam
hangoztatott racionális gazdálkodásba (állami és önkormányzati szinten arra
költsünk, amire kell, és annyit, amennyit kell) bőven bele kellene férnie. Hogy
nem fér bele otthon, az azért van, mert nincs rá lakossági igény. Többségében
viszont egyáltalán nem pénzkérdés, amiket látok, tapasztalok, egyszerű szokás,
és kultúra kérdése.
Nos,
úgy látom, hogy kétféle Németország van. Egy szép, és egy hasznos, sok – sok
azonossággal, és különbözőséggel. Van egyszer a szép Németország, a zöld
domboldalakkal, a virágos, tipikus házakkal, a túrizmusnak rendben tartott,
valóban szép városokkal, falvakkal. Ilyen városka volt Bad Nauheim, ahová
először érkeztem, és két és fél hetet eltöltöttem. És van egy hasznos rész, ez
az ipari, ahol most is vagyok Heilbronn külvárosában. Ez utóbbi a hasznos rész,
és egy kicsit sem szép. Inkább azt mondanám, hogy egyszerű. Ezt úgy értem, hogy
minden szürke, úgy az út, a házak, az ipari épületek, a kerítések, a táblák, a
korlátok, az autók, egyszóval bármerre is nézünk, ipai szürke minden, semmi
csicsázás, díszítés. A hasonlóság az abban van, hogy a tisztaságra figyelés
erős mindenütt, csupán ezek nem turista helyek, vendégcsalogató dolgokkal.
Amire
először figyelmes lettem az a városi szűk utcák, amik kétirányú forgalmúak
(Pesten ez a szélesség csak egyirányú forgalomhoz lenne elég), és pompásan
elférnek a csuklós buszok, a különböző kicsi, és nagy autók társaságában. (itt
az ML Mercedes, az Audi A6, vagy az X5-ös BMW nem státusz szimbólum, egyszerű
karbantartó munkások, és sima csoportvezetők, targoncás dolgozók is járnak
ilyenekkel) A parkolók úgy vannak kialakítva, hogy az egyáltalán nem zavarja a
közlekedést, úttesten parkolás a padka mellett nincs. Nem nagyon hallottam még
itt dudálást. Amikor a busz megáll a megállóban, megáll mögötte a forgalom is,
ha éppen nincs lehetőség a kikerülésre. rendőrt egyáltalán nem lehet látni a
városok utcáin, csak nagyon ritkán, elvétve, és nem mászkálnak rendőrnek öltözött
közterület felügyelők sem az utcákon, valahogy mégis mindenkinek rendben van a
biztonságérzete.
A
mentőnek olyan ostoba vinnyogós hangja van – nem dobhártya szaggató szirénája
-, mert az autósok figyelnek a megkülönböztető jelzésre, és azonnal
félreállnak. Itt jegyzem meg, hogy minden autó megáll a zebra előtt, ha látja,
hogy gyalogos közeledik. Viszont a főútvonalas elsőbbség az nagyon komoly.
Egyszerűen meg kell várni, hogy elfogyjon a sor, az csak nagyon elvétve fordul
elő, hogy valaki lemond az elsőbbségéről.
December 28-án bementem a helyi polgármesteri hivatalba
érdeklődni, ugyanis, ha Németországban 2 hónapnál tovább maradsz egy helyen,
akkor be kell jelentkezned, hogy itt vagy. Szóval bementem, hogy megkérdezzem,
hogy mit kell tennem / hoznom, hogyan működik ez az egész. Egy kedves, és
mosolygós hivatalnoknő fogadott, elmondtam, hogy mit akarok. Leültetett, kérte a
személyim, feltett pár kérdést, hogy éltem-e már Németországban, nős vagyok-e,
van-e gyermek, és mindenhez persze a dátumokat. Nevek (feleség, gyerek),
születési dátumok, házasság éve, mi a mostani címem, meg ilyenek.
Nyomtatás,
aláírás, és kész is voltunk úgy 10-15 perc alatt. Kaptam egy papírt, amin az
adataim, és az itteni lakcímem szerepel. Semmi időpont egyeztetés, semmi
várakozás, semmi hat tonna igazolás öt pecséttel, anyám neve három példányban.
Azt hiszem, hogy
ez a közigazgatás részéről a társadalomba vetett hit, és bizalom netovábbja.
Igen ám,
csakhogy elrontottam egy dátumot. (felcseréltem az év, hónap, nap sorrendet)
Legközelebb csak jan. 6-án tudtam bemenni, gondoltam megesz a nő.
És nem.
Elmondtam, hogy bocsánat, elrontottam. Azt mondta, hogy semmi baj, bemondtam a
jó sorrendet, egy sima hibajavítóval áthúzta a papíromon a dátumot, odaírta a
jót, lefénymásolta, és kész is voltunk. Ne
mondja nekem senki, hogy ez pénz kérdése! Nem kérem szépen, ez az, amiről évek
óta beszélek: A hivatal van a lakosságért, és nem fordítva! (ezt a témát már
feldobtam a Facebookra, érdemes a hozzászólásokat is elolvasni) Idetartozik
még, hogy egy hónapja vagyok ebben a városban, és persze itt is van helyi
újság, ami tele van programajánlókkal, apróhirdetésekkel, hírekkel, cikkekkel,
de még mindig nem tudom, hogy ki a polgármester!
A hely, ahol
dolgozom, olyan, hogy tizennégy országból vannak itt emberek. Elmondható, hogy
tényleg színes hely, mert az európai országokon túl Libanon, Srí Lanka,
Kazahsztán, és sok más helyről vannak. Teljesen biztos vagyok abban, hogy sokak
nagyapja, vagy dédnagyapja lőtte valamilyen konfliktusban a másik nagyapját,
vagy további felmenőit. Ennek ellenére békésen dolgozunk együtt, senkit nem
érdekelnek a múlt dolgai. A művezetőm török, eszem ágában nincs felróni neki,
hogy a felmenői 150 évig a hazámban viháncoltak.
A tévében
mindennapos téma a második világháború, és az összes előzménye, valamint a
hozadéka. Szemtanúk, túlélők beszélnek a saját élményeikről, a háború
borzalmairól, a fogságról, a munkatáborok borzalmairól, miközben korabeli
filmfelvételeket is mutatnak. Ezt azért tartom fontosnak, mert egyrészt mernek
szembenézni, és tárgyalni a múltat, másrészt pedig azt prezentálják, hogy
rossz, és elfogadhatatlan, úgy a fasizmus, mint a kommunizmus, és egyáltalán
bármilyen diktatúra, vagy kirekesztés. Egy-egy műsor foglalkozik a jelenkori
neonáci jelenségekkel is, amit egyenesen szociálpedagógiai témakörben
tárgyalnak. Szociológusok, történészek, és egykori katonák beszélnek arról,
hogy akik manapság a fasizmusra hajaznak, mennyire nem tudják, hogy mi is az
valójában.
Még egy témám
van, aztán befejezem, hogy ne legyen olvashatatlanul hosszú ez a blog.
A minap a ház
előtt valamin összedulakodott két jól szituált ember. Egyszerű járókelők. Nem
tudni, hogy mi volt az előzmény, csak autók dudálására lettem figyelmes. Épp az
udvaron voltam, kimentem az utcára, és láttam ezt a két embert dulakodni.
Megálltak az autók, a sofőrök dudáltak, és integetve kiabálták, hogy fejezze be
ez a két ember a dulakodást. Egyáltalán nem hagyták szó nélkül a dolgot, mert
valahogy az nem fér bele az itteni közrendbe, és nyugalomba, hogy bárki is
verekedjen az utcán. Ennek hatására abba is hagyták a dolgot, még pár szót
váltottak, de láthatóan nem egyetek, aztán sarkon fordultak, és mentek a
dolgukra.
Sokan emlegetik
azt a bizonyos német hűvösséget, ami az itteni embereket jellemzi. Igen, ezt én
is látom. Annak ellenére, hogy ebben a városrészben köszönnek egymásnak az
emberek az utcán, én is tapasztalom, ezt a zárkózottságot, amolyan „jégcsap”
effektust. Nos, az a gyanúm, hogy ez csak a kívülállóknak nehéz megérteni. Úgy
gondolom, hogy ez az ő „Leben und leben lassen” (élni, és élni hagyni)
filozófiájukból fakadhat. Egyszerűen nem törődnek másokkal, és elvárják, hogy
az ő dolgaikba se nagyon okoskodjon bele senki. Ezen magatartásukat viszont a
bajban azonnal feladják, és ha azt látják, hogy valaki nincs jól (nem csak a
rosszullétet értem, hanem bármit, ami elakadást jelent a másik cselekvésében),
vagy segítségre szorul, akkor azonnal tettre készek, és valóban segítenek is
egymáson. Ahogy elmúlt a helyzet, azonnal mindenki visszaáll alaphelyzetbe.
Köszönöm szépen
mindenkinek, aki ezeket a sorokat elolvassa, a lapmegjelenítésekből fogom
látni, hogy van-e rá igény, folytassam-e ezt a dolgot. Ez az ország (is)
rengeteg témával szolgál, amit nagyon szívesen osztok meg a saját „szemüvegemen
át”. Nincsenek illúzióim a tekintetben, hogy bármi meghonosodik az általam itt
tapasztaltakból, vagy leírtakból, de azért a reményt nem adom fel!
1 megjegyzés:
jól látod a dolgokat ,én is kint a családommal és csak megerősíteni tudom a leírtakat eddig :)
Megjegyzés küldése