Németországba jöttem, mesterségem címere: TS

Szervusztok Kedveseim!

Sokan kérdeztétek, hogy mi van velem, érdeklődtetek hogylétem felől Katámtól is, tőlem is. Mindenkinek csak annyit tudtam mondani, hogy jól vagyok, bár a dolgok még kissé mozgásban vannak, és amikor lehetőségem lesz, beszámolok a dolgokról.

Most van lehetőségem, és élek is vele, szeretnék megosztani néhány dolgot, gondolatot, de mindenekelőtt nagyon köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám, kereset, érdeklődött felőlem.

Aki ismer, tudja, hogy nagyon ellene voltam a külföldre távozásnak. Egyszerűen azért, mert Magyarország a hazám, amit szeretek, az összes előnyével, és hiányosságával, úgy, ahogy van.

Úgy voltam vele mindig, hogy a külföldi (boldogabb demokráciák) attól olyanok, hogy az ott élők olyanná tették. Hittem abban (de ne adtam fel teljesen), hogy mi magyarok is jobbá, boldogabbá tudjuk tenni a mi országunkat, olyanná, ahol jó élni. Ami egyszerűen „csak” működik. Őszintén szólva eléggé esélytelen ez, legalábbis belátható időn belül mindenképpen. Gondoljatok csak bele, hogy 150 év alatt nem lettünk törökök anno, a megszállás alatt, de 50 év alatt sem lettünk szovjetek, pedig az orientáció meglehetősen erős volt. Mi magyarok vagyunk, és azok is maradunk, nem törődve azzal, hogy legalább 200 éve ugyanazokkal a gondokkal küzdünk - politikai, gazdasági, és kulturális síkon egyaránt-, és ezt vagy nem vesszük észre, vagy nem akarjuk belátni, vagy nem vagyunk hajlandóak egyénenként a saját hibáinkkal szembenézni, és cselekedni azért, hogy kiszálljunk a mókuskerékből. Ahhoz hogy – ezt sokszor elmondtam már-, egy társadalom mérhető szinten változzon, legalább 100-150 év szükséges, és a változást még el sem kezdtük.

No de elég is ennyi prológusként, lényeg az hogy nem jó szántamból, hanem sok- sok tényező együttállásából adódóan el kellett hagynom az országot. Hogy mennyi időre, azt még nem tudom. Volna okom hazamenni, mert felelősséget érzek az ország sorsáért, de még inkább a kisközösségek sikeres működéséért, noha ez ügyben igen kevés eszköz áll – és állt – a rendelkezésemre. Ott van az a lehetőség is, hogy ha bejön az élet Németországban, akkor kevés okom marad az otthoni kilátástalansággal újra kardozni.

Szóval felültem arra a „hajóra”, amire úgy nagyjából fél millió magyar felült már előttem, a túlélés reményében. Gyurcsány idejében is igen sokan elhagyták az országot, akkor a jobblét reményében, és most, Orbán idejében is sokan elhagyják az országot, de most a túlélés reményében. Bízom abban, hogy másnak érezhető ez a különbség.

Úti célul Németországot választottam, voltam már itt sokszor, kellőképpen beszélem a nyelvet, amennyire a hétköznapokhoz kell. Sokat vártam egy lehetőségre, és amikor adódott, éltem vele. Sok összetevős volt az indulás is, és sokat köszönhetek magyarországi munkaadómnak is, aki nem csak, hogy elengedett egy fontos projekt kezdetén, de anyagilag is támogatott a külföldi újrakezdésben. Németh Zoltánnak köszönöm ezt, és soha nem felejtem el a jóságát.

Némi egyeztetés, és készülődés után eljött a nagy pillanat. Nem tudok, és nem is szeretek búcsúzkodni, csak kevesektől köszöntem el – elnézést ezért! – az utolsó 48 órát szerető családom társaságában akartam eltölteni.

2012. november 19-én érkeztem meg Németországba harmadmagammal, abban a reményben, hogy egy játékgyárban dolgozom majd, a Mikulás munkatársaként, ami egy nagyon izgalmas feladatnak látszott. A feladatleírásban az szerepelt, hogy komissiózás, minőség-ellenőrzés, doboz címkézés, szállítási lista ellenőrzés, szóval csupa vállalható feladat. A szállásköltség nagyon kedvező volt, 40 euró hetente, ami magában foglalja a munkába szállítás költségeit is. Itt volt az első érdekesség, mert a munkahely a szállástól 80 Km-re volt. A munkaidő okénak látszott, két műszak, reggel 6-tól 14-ig, és 14 – től 22 óráig.

Vicces volt, hogy a szállás egy parkinson klinika volt, ami munkásszállóként működött. (rendes kórházi ágyon aludtam) Érkezésünk másnapján útra keltünk a munkába, reggel 5- kor indult a busz. Persze az gyorsan kiderült, hogy a 6-tól 14-ig munkaidő felejtős, a munka fél 7-től fél 5-ig van. Hozzászámítva a reggeli, és esti másfél órás buszutazást, az mindjárt napi 13 óra elfoglaltságot jelent. Ez a kisebbik baj lett volna, de a meló napi 10 órában az volt, hogy dobozokat pakoltunk kamionokba. Eléggé testépítős feladat, estére kész is voltam rendesen.

Este a szállás gondnoka azzal várt, hogy másnap nem kell mennem dolgozni. Nos, gondoltam, pihenéssel kezdődik az élet, ami nem is volt ellenemre.

Csak másnap derült ki, hogy egyáltalán nem kell mennem többet. Az ok nyilvánvalóan hülyeség volt, ugyanis azzal az indokkal utasítottak vissza, hogy túl lassan végeztem a munkám.

Mindezeket csak azért írom le, mert itt jön a lényeg: Tök mindegy, hogy hogy jössz külföldre, egyénileg, vagy szervezetten, itt csak egy strigula leszel egy papíron. Volt, akit azért utasítottak el, mert jól beszélt németül (és netán átlátja a szervezetlen fejetlenséget), volt, akit azért, mert nem beszélt németül. Volt, aki végig úgy dolgozott ennek ellenére, hogy nem beszélte a nyelvet. Aki lebetegedett, azt azonnal elküldték. Orvoshoz menni persze nem tudott senki, mert a biztosítás nem volt elintézve, és úgy bizony 150 euró egy szimpla vizsgálat! (Megjegyzem, hogy 10 euró alapból a vizitdíj, mégsem kezdett senki népszavazásba) Volt olyan is, ki beteg lett, de nem küldték haza. Volt aki kapott fizetési előleget (max. 75 eurót), volt aki nem. No sokan éppen ettől lettek betegek, legyengültek mert kiflin élek a fizikai munka mellett

Szóval szervezett kiutazás, aztán se pénz, se munka. Próbáltam állást keresni egyénileg, de lakcím, és német telefonszám nélkül ez tök esélytelen. Két és fél hét telt így, amikor egyszer csak a gondnok feljött és mondta, hogy a közvetítő cég menedzsere fel van háborodva, hogy mit keresek még ott, menjek haza, mert nincs munka. Ugye szép?

Közben a háttérben a feleségem próbált segíteni, kapcsolatokat felvenni, ami óriási segítség volt, és a megoldást is meghozta. Sikerült egy másik régió irodavezetőjét felhajtani, aki persze sajnálkozva közölte a telefonban, hogy december 15-én már sajnos nincs az évben lehetőség, hogy munkát adjanak. Erre azt mondtam, hogy rendben van, akkor az érvényes munkaszerződésemmel beballagok a polgármesteri hivatalba és panaszt teszek a negatív diszkrimináció miatt. (Fontos tudni, hogy Németországban nagyon súlyos következményekkel jár mindennemű negatív diszkrimináció, ellenben a pozitív diszkriminációt nem nagyon ismerik) Ennyiben maradtunk, de csoda történt, mert 2 (!) óra múlva azt az információt kaptam, hogy van munka egy másik városban, reggel utaznom kell, fizetik a vonatjegyet.

December 17-e óta van munkám, egy féléves szerződéssel. A többit meg majd meglátjuk, Köszönöm, jól vagyok!

Azért írtam le ezeket a dolgokat, mert sokan tudják azt, hogy tömegek vándorolnak külföldre, de arról nagyon nincs szó, hogy mi történik azokkal, akik a messzi távolt választják. Segítő feleség, erős lélekjelenlét nélkül én is elbuktam volna, mint ahogy tucatnyian, akik bebukták az útiköltséget, a kint tartózkodás költségeit, és úgy mentek haza, hogy rosszabb volt a helyzetük, mint ahogy idejöttek.

Nem nagyon fogok többet erről írni, inkább a társadalmi és kulturális különbségekről fogok, amit immáron személyesen is tapasztalok, nagyon pozitívak, és amik csak hasznunkra válnának, ha követendő példaként néznénk. Ez érdekel!