Németországi élet

Ahogy ígértem, nem nagyon fogok az élet nehézségeiről írni. Részben azért, mert otthon is vannak nehézségek, és nem hiszem, hogy bárki az itteniekre kíváncsi. Másrészt pedig azért, mert egész egyszerűen nem érdekelnek a nehézségek, a rossz, vagy kellemetlen dolgok. Igyekszem túl lenni rajtuk, és ezt ajánlom másnak is.

Még valamit szeretnék előrebocsájtani. Szeretnék jó dolgokról írni, társadalmi, közigazgatási, és mindennapos dolgokról, amik jól működnek, de eszemben sincs összehasonlítani a magyarországi dolgokat a németországival, ez utóbbi javára. Pláne nem fogom Németországot az egekig magasztalni, mert ere semmi okom. Itt pont ugyanúgy megvannak a visszás vackok, meg a „fene dolgok”, mint bárhol a világban. Szóval nem kell elájulni Németországtól. Egyszerűen csak vannak különböző dolgok a két ország kultúrájában, amire nem ártana odafigyelni, csak azért, mert ha csőstől árasztotta el Magyarországot a biznisz, a Halloween, a Valentin nap, az ipari termékekről már nem is beszélve, akkor talán helye lenne néhány mindennapos életviteli dolognak is, amit valóban mintaként követhetnénk. Vannak persze pénzkérdések is, amivel kapcsolatban úgy vagyok, hogy az általam hangoztatott racionális gazdálkodásba (állami és önkormányzati szinten arra költsünk, amire kell, és annyit, amennyit kell) bőven bele kellene férnie. Hogy nem fér bele otthon, az azért van, mert nincs rá lakossági igény. Többségében viszont egyáltalán nem pénzkérdés, amiket látok, tapasztalok, egyszerű szokás, és kultúra kérdése.

Nos, úgy látom, hogy kétféle Németország van. Egy szép, és egy hasznos, sok – sok azonossággal, és különbözőséggel. Van egyszer a szép Németország, a zöld domboldalakkal, a virágos, tipikus házakkal, a túrizmusnak rendben tartott, valóban szép városokkal, falvakkal. Ilyen városka volt Bad Nauheim, ahová először érkeztem, és két és fél hetet eltöltöttem. És van egy hasznos rész, ez az ipari, ahol most is vagyok Heilbronn külvárosában. Ez utóbbi a hasznos rész, és egy kicsit sem szép. Inkább azt mondanám, hogy egyszerű. Ezt úgy értem, hogy minden szürke, úgy az út, a házak, az ipari épületek, a kerítések, a táblák, a korlátok, az autók, egyszóval bármerre is nézünk, ipai szürke minden, semmi csicsázás, díszítés. A hasonlóság az abban van, hogy a tisztaságra figyelés erős mindenütt, csupán ezek nem turista helyek, vendégcsalogató dolgokkal.

Amire először figyelmes lettem az a városi szűk utcák, amik kétirányú forgalmúak (Pesten ez a szélesség csak egyirányú forgalomhoz lenne elég), és pompásan elférnek a csuklós buszok, a különböző kicsi, és nagy autók társaságában. (itt az ML Mercedes, az Audi A6, vagy az X5-ös BMW nem státusz szimbólum, egyszerű karbantartó munkások, és sima csoportvezetők, targoncás dolgozók is járnak ilyenekkel) A parkolók úgy vannak kialakítva, hogy az egyáltalán nem zavarja a közlekedést, úttesten parkolás a padka mellett nincs. Nem nagyon hallottam még itt dudálást. Amikor a busz megáll a megállóban, megáll mögötte a forgalom is, ha éppen nincs lehetőség a kikerülésre. rendőrt egyáltalán nem lehet látni a városok utcáin, csak nagyon ritkán, elvétve, és nem mászkálnak rendőrnek öltözött közterület felügyelők sem az utcákon, valahogy mégis mindenkinek rendben van a biztonságérzete.

A mentőnek olyan ostoba vinnyogós hangja van – nem dobhártya szaggató szirénája -, mert az autósok figyelnek a megkülönböztető jelzésre, és azonnal félreállnak. Itt jegyzem meg, hogy minden autó megáll a zebra előtt, ha látja, hogy gyalogos közeledik. Viszont a főútvonalas elsőbbség az nagyon komoly. Egyszerűen meg kell várni, hogy elfogyjon a sor, az csak nagyon elvétve fordul elő, hogy valaki lemond az elsőbbségéről.

December 28-án bementem a helyi polgármesteri hivatalba érdeklődni, ugyanis, ha Németországban 2 hónapnál tovább maradsz egy helyen, akkor be kell jelentkezned, hogy itt vagy. Szóval bementem, hogy megkérdezzem, hogy mit kell tennem / hoznom, hogyan működik ez az egész. Egy kedves, és mosolygós hivatalnoknő fogadott, elmondtam, hogy mit akarok. Leültetett, kérte a személyim, feltett pár kérdést, hogy éltem-e már Németországban, nős vagyok-e, van-e gyermek, és mindenhez persze a dátumokat. Nevek (feleség, gyerek), születési dátumok, házasság éve, mi a mostani címem, meg ilyenek.

Nyomtatás, aláírás, és kész is voltunk úgy 10-15 perc alatt. Kaptam egy papírt, amin az adataim, és az itteni lakcímem szerepel. Semmi időpont egyeztetés, semmi várakozás, semmi hat tonna igazolás öt pecséttel, anyám neve három példányban. 

Azt hiszem, hogy ez a közigazgatás részéről a társadalomba vetett hit, és bizalom netovábbja.

Igen ám, csakhogy elrontottam egy dátumot. (felcseréltem az év, hónap, nap sorrendet) Legközelebb csak jan. 6-án tudtam bemenni, gondoltam megesz a nő.

És nem. Elmondtam, hogy bocsánat, elrontottam. Azt mondta, hogy semmi baj, bemondtam a jó sorrendet, egy sima hibajavítóval áthúzta a papíromon a dátumot, odaírta a jót, lefénymásolta, és kész is voltunk. Ne mondja nekem senki, hogy ez pénz kérdése! Nem kérem szépen, ez az, amiről évek óta beszélek: A hivatal van a lakosságért, és nem fordítva! (ezt a témát már feldobtam a Facebookra, érdemes a hozzászólásokat is elolvasni) Idetartozik még, hogy egy hónapja vagyok ebben a városban, és persze itt is van helyi újság, ami tele van programajánlókkal, apróhirdetésekkel, hírekkel, cikkekkel, de még mindig nem tudom, hogy ki a polgármester!

A hely, ahol dolgozom, olyan, hogy tizennégy országból vannak itt emberek. Elmondható, hogy tényleg színes hely, mert az európai országokon túl Libanon, Srí Lanka, Kazahsztán, és sok más helyről vannak. Teljesen biztos vagyok abban, hogy sokak nagyapja, vagy dédnagyapja lőtte valamilyen konfliktusban a másik nagyapját, vagy további felmenőit. Ennek ellenére békésen dolgozunk együtt, senkit nem érdekelnek a múlt dolgai. A művezetőm török, eszem ágában nincs felróni neki, hogy a felmenői 150 évig a hazámban viháncoltak.

A tévében mindennapos téma a második világháború, és az összes előzménye, valamint a hozadéka. Szemtanúk, túlélők beszélnek a saját élményeikről, a háború borzalmairól, a fogságról, a munkatáborok borzalmairól, miközben korabeli filmfelvételeket is mutatnak. Ezt azért tartom fontosnak, mert egyrészt mernek szembenézni, és tárgyalni a múltat, másrészt pedig azt prezentálják, hogy rossz, és elfogadhatatlan, úgy a fasizmus, mint a kommunizmus, és egyáltalán bármilyen diktatúra, vagy kirekesztés. Egy-egy műsor foglalkozik a jelenkori neonáci jelenségekkel is, amit egyenesen szociálpedagógiai témakörben tárgyalnak. Szociológusok, történészek, és egykori katonák beszélnek arról, hogy akik manapság a fasizmusra hajaznak, mennyire nem tudják, hogy mi is az valójában.

Még egy témám van, aztán befejezem, hogy ne legyen olvashatatlanul hosszú ez a blog.

A minap a ház előtt valamin összedulakodott két jól szituált ember. Egyszerű járókelők. Nem tudni, hogy mi volt az előzmény, csak autók dudálására lettem figyelmes. Épp az udvaron voltam, kimentem az utcára, és láttam ezt a két embert dulakodni. Megálltak az autók, a sofőrök dudáltak, és integetve kiabálták, hogy fejezze be ez a két ember a dulakodást. Egyáltalán nem hagyták szó nélkül a dolgot, mert valahogy az nem fér bele az itteni közrendbe, és nyugalomba, hogy bárki is verekedjen az utcán. Ennek hatására abba is hagyták a dolgot, még pár szót váltottak, de láthatóan nem egyetek, aztán sarkon fordultak, és mentek a dolgukra.

Sokan emlegetik azt a bizonyos német hűvösséget, ami az itteni embereket jellemzi. Igen, ezt én is látom. Annak ellenére, hogy ebben a városrészben köszönnek egymásnak az emberek az utcán, én is tapasztalom, ezt a zárkózottságot, amolyan „jégcsap” effektust. Nos, az a gyanúm, hogy ez csak a kívülállóknak nehéz megérteni. Úgy gondolom, hogy ez az ő „Leben und leben lassen” (élni, és élni hagyni) filozófiájukból fakadhat. Egyszerűen nem törődnek másokkal, és elvárják, hogy az ő dolgaikba se nagyon okoskodjon bele senki. Ezen magatartásukat viszont a bajban azonnal feladják, és ha azt látják, hogy valaki nincs jól (nem csak a rosszullétet értem, hanem bármit, ami elakadást jelent a másik cselekvésében), vagy segítségre szorul, akkor azonnal tettre készek, és valóban segítenek is egymáson. Ahogy elmúlt a helyzet, azonnal mindenki visszaáll alaphelyzetbe.

Köszönöm szépen mindenkinek, aki ezeket a sorokat elolvassa, a lapmegjelenítésekből fogom látni, hogy van-e rá igény, folytassam-e ezt a dolgot. Ez az ország (is) rengeteg témával szolgál, amit nagyon szívesen osztok meg a saját „szemüvegemen át”. Nincsenek illúzióim a tekintetben, hogy bármi meghonosodik az általam itt tapasztaltakból, vagy leírtakból, de azért a reményt nem adom fel!