Politika, összefogás, és más érdekességek

Sok tekintetben érdekes, és tanulságos rendezvényen voltam tegnap. (2011. január 31.)

Aki ismer, tudja, hogy a rosszindulat legkisebb szikrája sincs bennem. Aki nem ismer, őt arra kérem, hogy ne feltételezze soraim között a bántás szándékát.

Az elmúlt harcos évek hozadéka összegyűlt tegnap, hogy eszmét cseréljen. Nem személyekre utalok, neveket nem is említek, mert az elterelné a lényegről a figyelmet, a hozadék az a színes-fájdalmas közéleti állapot, melynek szemtanúi, néha szenvedői vagyunk.

A megjelent közéletiség keresztmetszete a következő: Meghirdettetett egy alkalom, aminek házigazdája az MSZP-ből kivált, a Fidesztől posztot elvállalt fiatalember, aki aznapra egy liberális vendéget hívott előadónak. A vendég a Fideszből indult, megfordult az SZDSZ- BEN, majd a SZEMA liberális párt alapítója lett. Akik a nyílt meghívóra elfogadták a meghívást, jellemzően volt, vagy jelenlegi liberálisok, volt, vagy jelenlegi szocialisták, csekély számban talán egyik párthoz sem vonzódó emberek. Talán húszan voltunk. (Zárójelben jegyzem meg, hogy lehetett a sorokban ülő fideszes szimpatizáns is, nekem felróható, hogy nem ismerek onnan senkit.)

A beszélgetés fonala valóban a közéleti témákat érintette, a 2/3-os hatalomgyakorlás, az éppen aktuális –méltán - felháborodást okozó témák, a média, a nyugdíj, múlt, jelen.

Mondanivalóm éppen itt kezdődik: „jelen”. Fontos ez, ha elfogadjuk azt a tézist, hogy ma kezdődik a jövő, vagy másképp: „Ma kezdődött el életünk hátralévő része”

Szó volt ugyanis – természetesen – a regnáló hatalom többéves potenciáljáról, kormányváltás esélyeiről, és a dátumok latolgatásáról. Egy kis párt úgy mutatja meg, hogy mi különbözteti meg más pártoktól, hogy minden párt kap –kisebb-nagyobb – bírálatot. Ez rendben is van. (talán) Volt szó a Fideszről, az MSZP-ről, az LMP-ről, a Jobbikról (hogy velük soha semmit). Szubsztancia: A Fideszt nem lehet legyőzni külön-külön kicsi pártokkal, szervezetekkel, a demokratikus erőknek össze kell tartani! Nem véletlen az elnevezés, ami a rendszerváltás korabeli „Ellenzéki Kerekasztal”-ra hajaz, még ha akkor igen más volt a helyzet. (vagy kísértetiesen hasonló)  

No, megérkeztünk a lényeghez: Körülnéztem a teremben, és azt láttam, hogy a többségnek véres a háta. (a szó átvitt értelmében természetesen) Lehetett volna ez a találkozó bárhol az országban. A jelenleg regnáló hatalmat leváltani kívánók az elmúlt évek során szöges korbácsok tucatjait szaggatták szét egymás hátát. Mert nem úgy volt, hogy „Nem értünk egyet, én erre, te arra”, hanem az egymástól elválók –igazukat bizonygatva – annyi sérülést okoztak az elhagyottaknak, hogy vér komoly konfliktus alakult ki közöttük. És persze Vica-versa.  

De vajon miért van az, hogy aki a politikával (a társadalom érdekeinek képviselete a szó klasszikus értelmében) elkezd foglalkozni, kiejti a fókuszából a szomszédot, a tanítót, a bolti eladót, a piaci kofát, egyszóval a társadalmat, melynek érdekeit képviselni hivatott? Mintha felváltaná a szolgálat teljesítését, az az egy-két ellentétes-, vagy másképp gondolkodó ember, szervezet, vagy párt kritikája, ellehetetlenítése, megakadályozása bármiben.

Össze akarunk fogni? Ez nagyszerű! Le tudjuk küzdeni a saját egónkat? Melldöngetős „nekem van igazam, nem érdekel a dumád!”- viselkedés helyett vajon tudjuk-e alázattal meghallgatni a másikat? Tud-e egy asztalhoz ülni Tamás Gáspár Miklós mondjuk Szanyi Tiborral? (a kérdés fordítva is feltehető) Ungár Klára, Gyurcsány Ferenccel? És ők négyen le tudnak ülni egy „kerekasztalhoz”? Ezeket a párosítós kérdéseket szinte a végtelenségig ragozhatnám. Nem tudom a választ, csak sejtem, hogy amíg az egók dominálnak, addig kicsi a valószínűsége a nagy demokratikus összefogásnak.

Aztán a másik: Tudunk-e különbséget tenni diktatúra, és fegyelem között? Nem hiszek abban, hogy csak a diktatúrában lehet rend, ha van fegyelem. Legyen vita, majd konszenzus, és tartsuk magunkat a megállapodásainkhoz!

Tudjuk-e mi a különbség a lojalitás és az érdek-kötődés között? Létezhet, hogy valakik végre úgy kívánnak a közösség érdekében cselekedni, hogy azért nem várnak cserébe semmit?

Nem csak a „nagypolitikára” igaz ez a szkepticizmus. Azok az emberek, akik kicsiben „játszanak” politikát, vajon képesek-e egymás sebeit bekötni, és alázatosan kezet fogni, mondván: „Demokratikus Barátom! Sokat bántottuk egymást, de egyikünk sem vitte sokra a másik nélkül! Hagyjunk hát fel az ellentéteinkkel, hiszen a társadalomnak szüksége van ránk!”

Ha igen, akkor győzünk! Mi! A Társadalom!