Együtt se megy?

Magyarország helyzete és állapota épp annyira bonyolult, mint amennyire átlátható. A lakosság vizet keres a sivatagban, ami a túléléshez kell. Teszi mindezt egy kényelmes fotelben ülve, éppen háttal a folyónak. A tömeg nem csendes, azt kiabálja: „Vizet! Vizet, mert kihalunk!” 

Fel-fel vonulnak alakulatok a fotelben ülők előtt különböző megoldásokat kínálva, csupán annyit kérnek, hogy higgyék el, az a megoldás. Egyik alakulat elemlámpát mutat, amivel rá lehet világítani a homokbuckákra, amik alatt szerintük víz van, de fontos, hogy a lámpát bal kézben kell tartani. Jön a másik csapat, akik csavarhúzót mutatnak, és szapulják az elemlámpásokat, mert szerintük az elemlámpából kifogyhat az elem, és kevés meglátni a buckát, azt meg is kell kapargatni, és erre a csavarhúzó a legjobb, csak az a fontos, hogy a csavarhúzó a jobb kézben legyen, mert az a kar erősebb. Az elemlámpások viszont szapulnak, mert szerintük az elemlámpával több homokot lehet kaparni, mint egy csavarhúzóval. A fotelben ülve vizet keresők felváltva szapulnak, hol az elemlámpásokat, hogy a csavarhúzósokat, és persze egymást is.  

Néha a fotelben ülők között felmerül az ötlet, hogy előre-hátra hintázva jobban lehet vizet keresni, és nem kell sem jobb, sem bal kézben tartani semmit, ellenben a fotel karfát kell markolni. Erre a csavarhúzósok is, meg az elemlámpások is csak röhögnek, és nem foglalkoznak tovább az ötlettel, ami azért is hülyeség, mert a hintázás energiába kerül, és előre-hátra hintázni a fotelben kényelmetlen. Sokkal jobb inkább balra, vagy jobbra könyökölni, és tovább vízért óbégatni, és szapulni a másik oldalt, de közben hátha kitalál valaki valamit, hogy legyen víz, akár elemlámpával, akár csavarhúzóval.

Közben vannak, akik alól az élet kirúgja a fotelt. Ezek a földre esnek, és nem elég, hogy kiszáradt a szájuk, még tele is megy homokkal. Akkor veszik észre, hogy eddig háttal ültek a folyónak, ezért – veszteni valójuk nincs -, átúsznak a Lajtán. Többségük nagyszerűen megállják a helyüket, és próbálnak átkiáltani a folyó túlsó oldalán maradtaknak, hogy jöjjön, aki mer. Néhányan visszakiáltanak, hosszan sorolva, hogy miért nem úsznak át a folyón. 

- Akkor tegyétek másképp a dolgotokat, vegyétek észre, hogy mi megy az országban, hiszen ültök egy fotelben, vízért óbégattok, és a mutatványosokat nézitek, akik egymást is hülyézik, meg ti is őket, de vizetek ettől sosem lesz. - kiáltják a Lajtán túliak

Erre csak az a válasz, hogy aki átúszott a Lajtán, az nem hazafi, elhagyta az országot, hát a pálya széléről ne pofázzon, hogy mit, hogy kéne csinálni! Ezzel a téma be van fejezve.

Pedig a Lajtán túl is vannak csavarhúzósok is, meg elemlámpások is csak éppen a lakosság a fotelekbe megpihenni ül le, és nem abban él. A Lajtán túl az elemlámpások világítanak, amíg a csavarhúzósok megigazítják a csavarokat a talicskákban, meg a lapátokon, amit a lakosság használ a kút ásáshoz együtt! Vize pedig mindenkinek van! 

No ennyi röviden a lényeg, és persze lehet színezni a képet, de nem nagyon érdemes. Aki innen tovább olvassa ezt a blogot, őket közös gondolkodásra hívom, konkrét dolgokban. Az előbbi kép csupán a szemléltetésre szolgált.

Egyszerű, közös gondolkodásra, mert hátha van valami, amiben majd egyszer egyetértünk. Jó hírem van, mert bizton állíthatom, hogy semmit nem kell kitalálni, minden a le van már írva, azt viszont nem értem, hogy miért nem kerülnek felszínre a bajok forrását feltáró írások, és a bennük leírt megoldási javaslatok.  Különös, hogy a társadalomtudomány 2009-ben tucatjával tolta az eredményeket, aminek semmi látszata nincs a társadalomban.

Az egyik nagy kedvencem a „Bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus a magyar társadalom értékkészletében”. Ez a publikáció, ahogy az alcíme is mondja: „A gazdasági felemelkedés társadalmi-kulturális feltételei című kutatás zárójelentése”.  Csupán 64 oldal, és teljes körű képet mutat mind a világ, mind Európa tekintetében, hogy hol is vagyunk igazából. Itt egy szó szerinti idézet:

A szó klasszikus értelmében tehát itt nemcsak értékekről van/lesz szó, hanem alapértékek és attitűdök sajátos kombinációjáról. Kutatásunk eredményeit megelőlegezve azt mondhatjuk, hogy

-       a magyar társadalom bizalomhiányos;

-       nagyon kevéssé fogadja el az egyenlőtlenségeket;

-       felemás viszonyban van a korrupt magatartás megítélését illetően;

-   és alul értékeli az állami szolgáltatások adóárát, ezáltal magasabb elvárásokat fogalmaz meg az állammal szemben, mint amilyeneket az teljesíteni tudna.

Ez minimum egy „hű-ha!”. Nem? Hát még az mennyire hűha, hogy a kutatási eredmény azt mutatja, hogy a magyarok szerint 100 idős emberből, 69 megbízható (ezzel ők vannak a bizalom lista élén), miközben 100 fiatalból 49. 100 szegény emberből 59 a megbízható a magyarok szerint, míg a 100 gazdagból 33-at tart annak. És kik vannak a lista legalján, akikben a legkevésbé bíztak meg a magyarok 2009-ben? Nos, ők a parlamenti képviselők. 100-ból mindössze 27! (Az érthetőség kedvéért, a kérdés így hangzott: „Általában mennyire tartja megbízhatónak az embereket? Ön szerint 100 ember közül általában hány megbízható?”

Szóval nekem nem igazán a pártpolitikusokkal van bajom – mint ahogyan azt többen is felvetették-, hanem a pártpolitikusok, és a lakosság közötti bizalmatlansági viszony az, ami engem zavar. Annak ellenére, hogy maga a társadalom termeli ki a pártpolitikusait, a megválasztott képviselők rendre eltávolodnak a társadalomtól a megválasztásuk után. Ennek ellenére a választások környékén úgy látszik, hogy a lakosság – a bizalmatlanságuk ellenére – a pártpolitikusoktól várnak megoldást a mindennapi gondjaikra. Pláne érthetetlen ez, mivel ugyanez a táblázat azt mutatja, hogy 100 magyar 50-et tart megbízhatónak (miközben ugye 100 parlament képviselőből csak 27-et. Ha egymást megbízhatóbbnak tartjuk (bár ez is vérszegény bizalmi mutató), akkor vajon miért nem lakossági együttműködésben próbálkozunk, mintsem parlamenti képviselők (csavarhúzósok, elemlámpások, dülöngélők) keresgélésével, és szórakozásával?

Hogy miért nem működig az összefogás Magyarországon? Ezt már 2009-ben leírta ez a kutatás, ennek ellenére 2013-ban még mindig nem köztudott, és Magyarország egyik fele Összefogást kiált („vizet-vizet, mert kihalunk”, a másik fele meg már régen összefogott saját magával.

Ezért nem működik az összefogás: (idézet a publikációból)

„Bizalom, kooperáció, szolidaritás

A bizalomhiány egyszerre lehet oka és következménye annak, hogy nagyon alacsony nálunk a társadalmi kapcsolattartás szintje. Aki nem, vagy nem nagyon bízik meg másokban, az nem fog összejárni másokkal, de aki nem jár össze másokkal, annak nem is lesz módja megtapasztalni a társas kapcsolatok bizalomerősítő erejét. Adata­ink szerint a magyar mutatók nemcsak az általánosított (a „többiek” irányába meg­nyilvánuló) bizalom tekintetében alacsonyak, hanem a társadalmi tőke aktív participációs elemeinek a tekintetében is. Más országokkal összevetve keveset járunk össze a szomszédainkkal (Európában a legkevesebbet) és a barátainkkal (Európában az észt és a máltai adat múlja alul a magyart). Összességében nagyon kicsi a hajlandó­ságunk arra is, hogy másoknak segítséget nyújtsunk: a családon belüli, valamint a betegek és fogyatékkal élők, az idősek, szomszédok és a bevándorlók felé gyakorolt segítségnyújtás adataiból készített index kifejezetten Magyarországon a legala­csonyabb Európában (7. ábra, Giczi és Sik, 2009 alapján). Mindezeken felül nagyon alacsony Magyarországon a civil aktivitás szintje (pl. a civilszervezetek tagságának ará­nya) is.” A civilszervezetek aktív tagságának aránya az Európai Unión belül Svédországban és Finnországban a legmagasabb, Bulgária és Románia mellett Ma­gyarországon a legalacsonyabb (Giczi és Sik, 2009: 70).”

Ezért mondom, hogy az összefogás egy vízió, és hiába feszegetik ezt a dolgot, nincs meg hozzá a magyar lakosság kultúrája. Nálunk nem szokás összejárni, összefogni meg pláne nem. Az együttműködés működhetne, de arra meg hajlandóság nincs.

Thomas Schelling az együttműködést úgy példázza (ez is benne van ebben a publikációban), hogy ha mindenki olvasni akar, és az olvasáshoz 100 Wattnyi fény kell, de mindenkinek csak 60 Wattos izzója van, akkor üljenek körbe, és mindenkinek elegendő fény jut. Sorban nem jó, mert a két vége nem lát olvasni. (Ha valakinek csak ez az egy példa érthető, és a kommunizmust véli felfedezni, kérem, ne tegye, mert itt a közösségi erőforrások megosztásáról van szó, a tudásról, a közös cselekvésről!)

A végére pedig – hogy ne legyen végtelenül hosszú ez a blog-, álljon itt a publikációból egy szó szerinti idézet, ami már a párpolitikát „csinálóknak (is) szól” még 2009 ből.

„Végezetül: mit kell tennünk a bizalom építése érdekében? Először is fontos megértenünk: a bizalom felépülése és leépülése nem szimmetrikus folyamatok. Miközben a leépülés megindulásához néhány szórványos negatív tapasztalat elégséges, a bizalom felépüléséhez pozitív, egymást szisztematikusan megerősítő tapasztalatok tömege szükséges. Másodszor, a bizalomépítés stratégiája szempontjából fontos lenne tudnunk, hogy mélyen gyökerező kulturális tradíciók hiányában, illetve azok kiegészítéseképpen milyen gondosan megtervezett intézményi innovációk alapján lehetséges a bizalomteli kapcsolatok felépítése. Azt, hogy valószínűleg sokat számít az intézményi berendezkedés milyensége is, illusztráljuk itt egy … ( Itt Thomas Schelling villanykörtés példázata)

Ebből a példából két dolgot tanulhatunk: (1) bizonyos esetekben az egymásrautaltság és a koordinációs normák fontosak a kollektív célok elérése érdekében és (2) az intézményi berendezkedés igenis számít efféle relációsan érvényesülő közjavak esetében.

A kormányzatoknak nagyon óvatosan kell eljárniuk a bizalom építése érdekében (persze ha egyáltalán van erre szándékuk), hiszen a bizalom és a társadalmi tőke többnyire nem a kormányzati tevékenységből fakadnak. Sőt, az államnak azzal is tisztában kell lennie, hogy a centralizált állam nemcsak úgy rombolhat bizalmat, hogy közvetlenül hierarchikus rendbe szervez és összetöri a horizontális hálózatokat, hanem közvetetten is, ha az általa létrehozott intézmények gyengíthetnek/kiszoríthatnak elsődleges társadalmi közösségeket (pl. generációk egymásrautaltságát lazítva

a társadalombiztosítás révén, családokat a gyermekintézmények és az oktatás kiterjesztése révén és más módokon).

Az állam a legtöbbet akkor teheti a bizalom építése érdekében, ha mindent elkövet a tulajdonjogok, a közbiztonság és más közjavak előállítása érdekében. Fontos az is, hogy a köz intézményei a saját területükön fair, átlátható procedúrákat kövessenek, egyenlő mércével mérjék az állampolgárokat. Összességében tehát (ahogy a Közjó és Kapitalizmus Intézet 2009-es jelentése is kiemeli), a bizalom infrastruktúrájának erősítésére van szükség. Ha az állampolgár elfogadja (legitimnek tartja) őket, akkor bízik bennük, és ha bízik bennük, akkor a másik állampolgárokban is bízni fog. A bizalom építésének elengedhetetlen feltétele, hogy az egyes állami intézmények külön-külön is világossá tegyék saját küldetésüket, és annak érdekében tevékenykedjenek: számoljanak el az adóforintokkal, tevékenységükkel mindig a jó oldalon álljanak. Ennek megfelelően, ahol lehet, napi gyakorlatukkal és állásfoglalásaikkal a közmorál erősödését segítsék elő, és ne hagyják, hogy egyébként fontos jogintézmények bűnös gyakorlatokat is védelmezzenek.

Bizonyos mértékig a szükségből erényt lehetne kovácsolni azzal, hogy megpróbáljuk megérteni és megértetni: nagy szüksége van az országnak azokra az intézményekre, amelyek ellenőrzik a mindenkori központi hatalmat és a kormányzatot. Az intézmények birtokbavételét, elfogadottságának növelését hozhatná magával, ha sikerülne bebizonyítani: a demokratikus intézmények lényegéhez tartozik, hogy egymást ellenőrző mechanizmusokkal nem hagyják, hogy valamiféle hatalmi egyensúlytalanságok a politikai közösség gazdasági és társadalmi túlélését veszélyeztessék.

Fontos előrelépést jelenthet, ha az állam tartózkodik azoknak a tevékenységeknek az államosításától, amelyeket a civil társadalom és a magánszektor is el tudna végezni.

Mindezeken felül az oktatás sokat tehet azáltal, hogy szubsztantív értékeket is átad (nevel) az iskoláztatás alsó szintjein, és a szakmai ethosz plántálását segíti elő a felső iskolai szinteken. Ezzel elősegítheti, hogy a közszolgái (a saját törzskari ethoszt, hippokratészi esküt, hivatásrendi előírásokat stb.) szem előtt tartva napi aprómunkával dolgozzanak a közbizalom kiépítésén (Fukuyama, 1999). Végezetül, az állam intézményei felvállalhatnak egyfajta proaktív szerepet is: igyekezhetnek azon, hogy a társadalomban épüljenek a köztes csoportok, helyi közösségek, valamint terjedjenek

a segítő és önkéntes szervezetek. Ezzel azonban nagyon óvatosan kell bánni, mint ahogy azzal is, hogy a politikusok engedjenek a kísértésnek, és kommunikációs kampányokkal tegyenek kísérletet a lakosság értékeinek megváltoztatására.

A gazdasági kultúra és a társadalom gazdasági és politikai intézményrendszere egymást kölcsönösen feltételezik, egymásból táplálkoznak, egymást építik vagy rombolják. Nem lehet ezért egyik vagy másik elemet kiemelni, egyiküket tartósan egy másik elé helyezni.

Nem sok esélyünk van gazdasági reformokra akkor, ha nem vagyunk tekintettel arra a közegre, a gazdasági és egyéb kultúrának a konkrét állapotára, amelynek a megreformálásán dolgozunk; de akkor sincs sok esélyünk van a reformokra, ha nincs más kiindulópontunk, mint az, amit a közvetlen környezetünkben látunk. A helyzet tehát kissé paradox. Edmund Phelps Nobel-díjas közgazdász azt írja: „nagyon üdvözlendő és valószínűleg igen kedvező hatású lenne, ha a nem megfelelő gazdasági teljesítményt nyújtó országok polgárai körülnéznének, és összehasonlítanák attitűdjeiket más országokkal, feltéve magukban a kérdést: nem profitálhatnának-e az értékrendjük megváltoztatásából?” (Phelps, 2008: 30). No igen, de mi történik, ha azoknak a megváltoztatandó attitűdöknek a legkritikusabb része éppen a zártság és a magába fordulás? A feladat, legalábbis nem könnyű: „körülnézni” kutatói szinten annyit tesz, mint adatokat nemzetközi összehasonlító keretbe helyezni. De körülnézni egyéni szinten annyit tesz, mint utazni (költözni, másutt legalább ideiglenesen munkát vállalni), más nyelven kommunikálni, más nemzetek tagjaival beszélni, mások helyzetének megértésére nyitottnak lenni… – de tudjuk, ez sem erősségünk.

Ilyen esetekben az ember természetesen az elittől vár változási szándékokat és tetteket. (...)  „Ha pedig az derül ki, hogy a válság oka az elit mögött álló értékelési rend megingása, az elit teljesítőképességének a csökkenése, akkor az elitnek nem külön a szociális érzék fejlesztésével kell szerepének feladását elodázni, hanem igazi társas érzékkel, a társadalmi értékelésnek azokat az új szempontjait kell megkeresnie és elsősorban magára alkalmaznia, amelyek megfelelnek a megváltozott társadalmi közmeggyőződésnek és alkalmasak a közösség megzavart harmóniájának a helyreállítására” (Bibó, 1981b: 350) (Eddig az idézet a publikációból.)

Ebből talán lejöhet, hogy sem a pártpolitikusok nem olvasták ezt 2009 óta, mert akkor nem azt csinálnák, amit most, és nem vennék hülyére a lakosságot, és biztos, hogy a lakosság sem olvasta el, mert akkor nem lehetne ennyire megtéveszteni, és ennyire hülyére venni sem az összefogás víziójával, sem a nemzetieskedéssel.