Vissza a múltba? Avagy: A hatalom logikája és szociológiája Michel Foucault-nál

Az emberi együttélésnek, az ezzel együtt járó, és ezt alapjaiban feltételező kooperációnak, közösségi tevékenységnek számos támogató, és gátló tényezője akad. Támogató, lehetővé tévő tényező mindenképpen valamilyen több emberre ható, terelő erő. Valami olyan, amit minél több ember magára értendőnek gondol, és úgy él, úgy viselkedik, hogy nagyjából azonos vonalon „haladjon” a többi emberrel. A viszonyulás, az alkalmazkodás ez, amely azt feltételezi, hogy a közösséget alkotó egyén figyel a többi egyénre, cselekedetei hatással van másokra, és a mások cselekedetei is hatással vannak rá. Amikor az egyén, noha megtehetne bizonyos dolgokat, de nem teszi, mert tudja, vagy tudni véli a többi egyén elmarasztaló véleményét, avagy tudja hogy szabadságát korlátozó helyzetet idéz elő. Ha úgy tetszik, ez a „rend” körvonalai, leegyszerűsítve ezzel azt, hogy megállapítható legyen a „nem rend” fogalma. Éppen csak annyi, hogy a fentiek ellentételes cselekvését kell megvalósítani ahhoz, hogy az emberek a „nem rendben” éljenek. Aki társadalomtudománynak akár a környékén is járt, nem hagyja ennyiben a dolgot, hiszen a „rend”, „nem rend” konstelláció csupán a felületesen érdeklődő egyén, mintegy pillanatnyilag felmerült rácsodálkozására ad – mondjuk úgy – kielégítő választ. Ha valaki ezzel megelégszik, akkor részben boldogság ez, hiszen embertársunknak pillanatnyi örömöt szerezhettük, a „nem tudtam, de most már tudom”- érzését, avagy a megvilágosodás örömét.

Politika, összefogás, és más érdekességek

Sok tekintetben érdekes, és tanulságos rendezvényen voltam tegnap. (2011. január 31.)

Aki ismer, tudja, hogy a rosszindulat legkisebb szikrája sincs bennem. Aki nem ismer, őt arra kérem, hogy ne feltételezze soraim között a bántás szándékát.

Az elmúlt harcos évek hozadéka összegyűlt tegnap, hogy eszmét cseréljen. Nem személyekre utalok, neveket nem is említek, mert az elterelné a lényegről a figyelmet, a hozadék az a színes-fájdalmas közéleti állapot, melynek szemtanúi, néha szenvedői vagyunk.

A megjelent közéletiség keresztmetszete a következő: Meghirdettetett egy alkalom, aminek házigazdája az MSZP-ből kivált, a Fidesztől posztot elvállalt fiatalember, aki aznapra egy liberális vendéget hívott előadónak. A vendég a Fideszből indult, megfordult az SZDSZ- BEN, majd a SZEMA liberális párt alapítója lett. Akik a nyílt meghívóra elfogadták a meghívást, jellemzően volt, vagy jelenlegi liberálisok, volt, vagy jelenlegi szocialisták, csekély számban talán egyik párthoz sem vonzódó emberek. Talán húszan voltunk. (Zárójelben jegyzem meg, hogy lehetett a sorokban ülő fideszes szimpatizáns is, nekem felróható, hogy nem ismerek onnan senkit.)

Még hogy nem lett fordulópont?

Dehogynem! Minden tekintetben! Mindent elborított a narancssárga hitvallás. No, nem azért, mert a „zemberek” ezt akarták. Legalábbis a többségük egyáltalán nem. Orbán Viktor kijelentette – ahogy szokta – hogy aki elment szavazni, a Kormányt hagyta jóvá, aki nem, az pedig engedélyt adott a továbbiakra. Ebből is látszik, hogy Orbán Viktornak mennyire nincs fogalma a társadalomról, és annak működéséről. Ha pedig van, akkor a baj még nagyobb, mint gondolnánk, vagyis nem arról van szó, hogy tudatlan, hanem nagyon is arról, hogy tudja, de nem érdekli, mert a hatalom az ő kezében van. Végtelen optimizmussal gondolható az is, hogy ez a kijelentés pusztán politikai marketing. Úgy legyen!

Most az az idő jöhet el, amikor a budapesti kerületek elkezdhetnek barátkozni egymással, lévén várhatóak a nagy összevonások. Hasonlóképpen a megyék is vegyék fel a baráti szálakat, mert járás lesz belőlük, a mindenekfelett áthidaló, nagy testvéri szeretetben.

Október 3-a fordulópont Magyarországon! (minden tekintetben)

Itt van a kertek alatt az önkormányzati választás. Lévén, hogy érintett vagyok, az átlagosnál is több emberrel találkozom, és beszélgetek. Akik szintén érintettek a dologban, csak van, aki ezt még nem tudja.

Sokan nem értik sem az Európai Uniót, sem az önrendelkezés előnyeit (és hátrányait), és ezzel együtt, nem értik az önkormányzati választásokat sem. Ezért hiába a felkínált lehetőség. Elvonulhat a polgár a fülkébe, és leadhatja szavazatát, ám ezt jellemzően pártpreferencia alapján teszi, messze nem biztos, hogy a valós, mindennapi életére vonatkozó kihatások miatt. (Tisztelet a kivételnek!) De elmegy, szavaz - így, vagy úgy-, és ez jó. Az én fókuszomban azonban a társadalmi intézmények diszfunkciója áll, jelen esetben azt feszegetem, hogy miért nem élnek az emberek azzal a lehetőséggel, amit a rendszerváltás elhozott: joguk, és lehetőségük van a lakóhelyük önkormányzatát megválasztani. Még konkrétabban: Miért nem megy el a magyar szavazni?

A válaszok, amiket kapok az utcán: Nem érdekel a politika. Egyik párt olyan, mint a másik. “Ezekre” nem szavazok. – De valóban egyformák a pártok, vagy csak tájékozatlan általánosítás van a dolog mögött? Sok esetben az derül ki számomra, hogy a távolmaradás oka szimpla(?) személyes sértettség. Úgy gondolom, hogy joggal kérdezem: Nem kellene félretenni végre a személyes megbántódások miatti haragot? Talán azért nem sikerül ez, mert nem értjük, hogy egy helyhatósági választásokon sokkal többről van szó, mint egyéni érzelmekről. Arról van szó, hogy a közvetlen környezetben felépül-e a már megtervezett óvoda, iskola, vagy folytatódik-e a már megkezdett panel rehabilitáció? Vagy minden el lesz törölve, át-, és felülvizsgálva? Hogy a politikai bosszú miatt elveszítik-e az emberek a közszférában a munkahelyüket kimondott ok nélkül, csupán a feltételezett pártpreferencia miatt?

A társadalmi kulturális felvilágosítás szükségességéről

“Azt a tényt, hogy rendszerváltás óta megvalósult átmenet során nem sikerült megteremteni az újonnan létrejövő egyenlőtlenségi rendszer legitimitását, nem csak az bizonyítja, hogy az emberek szerint “túl nagynak” tartják az egyenlőtlenséget. Ez csak tüneti jelzés. Sokkal inkább bizonyítja mindezt az, hogy Magyarországon a kilencvenes évek folyamán is, meg azóta is nagyon sokan vallják azt, hogy ebben az országban tisztességes módon nem lehet meggazdagodni, az érvényesüléshez szükség van a normák, és a szabályok áthágására. A magyarok négyötöde szerint ebben az országban becsületesen nem lehet meggazdagodni, háromnegyedük szerint pedig aki vinni akarja valamire, annak egyes szabályokat át kell hágnia.” (Tárki 2009)

(…)

“Nemzetközi összehasonlításban ennél markánsabban is megmutatkozik az aktív (munkának tulajdonított) és a passzív (kapcsolatok, szerencse, család) érvényesülésnek a közfelfogásban meglévő torz arányai. Az Európai Unió országai között ugyanis Magyarországon a legalacsonyabb azoknak az aránya, akik szerint a végzettség fontos, miközben a legmagasabb azoké, akik szerint az érvényesülés titka az, ha az ember jó családba születik.” (Lannert, 2009; Keller, 2009b.)

Egyedül, vagy közösségben?

Az utóbbi években előtérbe került a közösség szükségessége, a társadalmi kapcsolatok fontossága. Gond talán az lehet, hogy nem értjük, nem tudjuk, hogy mi az, hogyan kell csinálni, és -talán éppen ezért- nem is tartjuk annyira fontosnak, hogy közösség - netán -, hálózat tagjává váljunk. Olyan "jó nekem egyedül", "hagyjon mindenki békén", "majd én tudom", "ne szóljon bele senki az én dolgomba" - emberek vagyunk. Legalábbis többnyire. 

Gond egy szál sem, mert nagyon sok évig az volt a trend (úgy 40-50 évig), hogy egy "magasabb rendhez", egy "felettes eszméhez" kellett igazodnunk. Kimondottan gond volt ha "csoportosulás" volt, ami 3-4 ember közös beszélgetését jelentette, nyilvános helyen.

100 nap, a becsapott ország.

Tegnap részt vettem az Eötvös utcában, a Fapados Alapítvány rendezvényén. Pár gondolatot szeretnék megosztani, inkább társadalmi dolgokról, mint politikai nézőpontból.

Mi történt 100 nappal ezelőtt? Elment szavazni a 8 millió szavazatra jogosultak több, mint fele, abból 2,7 millió ember, úgy gondolta, hogy a Fidesznek kell vezetnie az országot tovább. Rendben van, hiszen ez a demokrácia része, hogy 4 évente lehetőség van meghatározni a Kormány színezetét. Ebből normális esetben az következik, hogy az élet megy a maga útján tovább, a nyertes politikai párt megvalósíthatja a programját. 2010-ben viszont úgy sikerült kétharmadot szerezni, és Kormányt alakítani, hogy nem volt program, amit meg lehetne valósítani.