Téves hívás

Elszomorítóan sok menekülni vágyó bejegyzéstől hemzseg a Facebook. Tájékozatlan emberek, akik életük addigi éveiben nem tanulták meg a saját sorsukat a kezükbe venni azt gondolják, hogy máshol jobb lesz. Nem lesz jobb, mert az értékkészleted (a gondolataid a környezetedről, a téged érő dolgokra való reflexeid) viszed magaddal. Ha otthon nem boldogulsz, lehet, hogy máshol sem fogsz. Ez az alap, de sajnos már régen túl vagyunk azon, hogy mindenki magában keresse a kilátástalanság okát. Be kell látni – és sokan be is látták már – hogy Magyarország intézményei ( úgy a család, mint a barátságok, a közintézmények, a társadalmi kapcsolatok – úgy a tanár – diák, mint a polgár – hivatalnok, vagy az állam- és lakosság) viszonyai nem működnek, semmi nem az, aminek látszik, és nem is működik sehogy sem, vagy ahogy működik, úgy kárt okoz. Magyarország lakossága a saját döntései hozadékában él, és szenved. Csak egy rövid mondat: Németországban a legutóbbi választások eredménye az volt, hogy második ciklusát kezdte a jobb – bal nagykoalíció. (Ausztriában is ez a döntés született.) A németországi részvételi arány 71% - os volt, és a német értelmiség heteken át azon pörgött, hogy mi ez a társadalmi közöny? Magyarországon a Fidesz négy éves pályafutása után a 8 millió szavazóból 4 millió nem ment el szavazni. Érted ugye a különbséget a közügyekben való felelősségvállalás tekintetében?

Ennyit elöljáróban, és most a lényegre térek. Ha valaki előtt már minden kapu bezárult, és minden út járhatatlan, akkor felmerül a gondolat, irány külföld. Ennek a blognak nem véletlenül az a címe, hogy „Téves hívás”, ugyanis az elvágyók többsége sem azt nem tudja, hogy mit keres igazán, sem azt nem tudja, hogy hol keresse. Ezért – bár jó ötletnek tűnik – felkeresik a Facebookon a külföldi magyarok oldalakat, és megkérdezik a kintieket, hogy milyen munka van. Ez önmagában nem baj. A baj azzal van, hogy többségében a totális tájékozatlanságukról, és a felkészületlenségükről adnak tanúbizonyságot, és ez nagyon sokszor fordul elő hetente. (vagy akár naponta) A külföldön élő magyar közösség meg már elvesztette a türelmét az ilyen bejegyzésekkel kapcsolatban. Mindkét fél érthető. Ha valaki megtalál egy külföldi magyar oldalt, az kap az alkalmon, és kérdez. A baj csak az, hogy ez a kérdés inkább elvárást tükröz a kinti magyarokkal szemben, mint inkább iránymutatás – kérést. A legtöbb esetben az a válaszok summája, hogy előbb tanuld meg a nyelvet. (Pl egy hozzászólás: „már a fasza ki van az embernek,h mindennap 3-4 ilyen poszt van h,nyelvtudás nélkül,más ismeretlen ember szerezzem melót az illetőnek,aki annyira nem képes v hajlandó,h legalább 4 mondatot megtanuljon németül(bemutatkozni)” 

Újabb veszély fenyeget!

„Megnéztem Vona Gábor kampánybeszédét az Echon. Halálbüntetés, csendőrség, kasztrálás. Ez is nézőpont. Vona:"A becsületes cigány embernek jobb lesz. Nem azért, mert cigány, hanem mert becsületes."Ezt érti valaki? Ő nem fejtette ki, pedig érdekes lehet.”

Ezt írtam tegnap a Facebookoldalamon, égész terjedelmes beszélgetés alakult ki belőle néhány kedves ismerősöm társaságában. Nem az első ebben a témában persze, de a kérdésre nem találtuk meg a választ.

Nem szeretem - mert sokak számára talán magyarázkodásnak tűnik- elmondani, hogy miért is fontos nekem ez a téma is. Mert társadalmi téma, és borzasztó nagy veszélyeket rejt, a felületesen szemlélődők elől. Nem vagyok pártpolitikus, én nem kérem senki szavazatát, és nem is akarok senkit semmiről meggyőzni. Egyszerűen a figyelmet szeretném felhívni a leselkedő veszélyre, és olyan jó lenne, ha nem az lenne a téma, hogy mert én ez, vagy az vagyok. Tényleg nem lényeges, hogy én ki vagyok, az lenne a jó, ha érthető lenne, amit mondok. (tudom, hogy nehéz, mert reflexgombjaink vannak, és ha mondjuk én liberális vagyok - de nem vagyok az - akkor már nem is kell gondolkodni azon, amit mondok)

Együtt se megy?

Magyarország helyzete és állapota épp annyira bonyolult, mint amennyire átlátható. A lakosság vizet keres a sivatagban, ami a túléléshez kell. Teszi mindezt egy kényelmes fotelben ülve, éppen háttal a folyónak. A tömeg nem csendes, azt kiabálja: „Vizet! Vizet, mert kihalunk!” 

Fel-fel vonulnak alakulatok a fotelben ülők előtt különböző megoldásokat kínálva, csupán annyit kérnek, hogy higgyék el, az a megoldás. Egyik alakulat elemlámpát mutat, amivel rá lehet világítani a homokbuckákra, amik alatt szerintük víz van, de fontos, hogy a lámpát bal kézben kell tartani. Jön a másik csapat, akik csavarhúzót mutatnak, és szapulják az elemlámpásokat, mert szerintük az elemlámpából kifogyhat az elem, és kevés meglátni a buckát, azt meg is kell kapargatni, és erre a csavarhúzó a legjobb, csak az a fontos, hogy a csavarhúzó a jobb kézben legyen, mert az a kar erősebb. Az elemlámpások viszont szapulnak, mert szerintük az elemlámpával több homokot lehet kaparni, mint egy csavarhúzóval. A fotelben ülve vizet keresők felváltva szapulnak, hol az elemlámpásokat, hogy a csavarhúzósokat, és persze egymást is.  

Néha a fotelben ülők között felmerül az ötlet, hogy előre-hátra hintázva jobban lehet vizet keresni, és nem kell sem jobb, sem bal kézben tartani semmit, ellenben a fotel karfát kell markolni. Erre a csavarhúzósok is, meg az elemlámpások is csak röhögnek, és nem foglalkoznak tovább az ötlettel, ami azért is hülyeség, mert a hintázás energiába kerül, és előre-hátra hintázni a fotelben kényelmetlen. Sokkal jobb inkább balra, vagy jobbra könyökölni, és tovább vízért óbégatni, és szapulni a másik oldalt, de közben hátha kitalál valaki valamit, hogy legyen víz, akár elemlámpával, akár csavarhúzóval.

Közben vannak, akik alól az élet kirúgja a fotelt. Ezek a földre esnek, és nem elég, hogy kiszáradt a szájuk, még tele is megy homokkal. Akkor veszik észre, hogy eddig háttal ültek a folyónak, ezért – veszteni valójuk nincs -, átúsznak a Lajtán. Többségük nagyszerűen megállják a helyüket, és próbálnak átkiáltani a folyó túlsó oldalán maradtaknak, hogy jöjjön, aki mer. Néhányan visszakiáltanak, hosszan sorolva, hogy miért nem úsznak át a folyón. 

- Akkor tegyétek másképp a dolgotokat, vegyétek észre, hogy mi megy az országban, hiszen ültök egy fotelben, vízért óbégattok, és a mutatványosokat nézitek, akik egymást is hülyézik, meg ti is őket, de vizetek ettől sosem lesz. - kiáltják a Lajtán túliak

Erre csak az a válasz, hogy aki átúszott a Lajtán, az nem hazafi, elhagyta az országot, hát a pálya széléről ne pofázzon, hogy mit, hogy kéne csinálni! Ezzel a téma be van fejezve.

Pedig a Lajtán túl is vannak csavarhúzósok is, meg elemlámpások is csak éppen a lakosság a fotelekbe megpihenni ül le, és nem abban él. A Lajtán túl az elemlámpások világítanak, amíg a csavarhúzósok megigazítják a csavarokat a talicskákban, meg a lapátokon, amit a lakosság használ a kút ásáshoz együtt! Vize pedig mindenkinek van! 

No ennyi röviden a lényeg, és persze lehet színezni a képet, de nem nagyon érdemes. Aki innen tovább olvassa ezt a blogot, őket közös gondolkodásra hívom, konkrét dolgokban. Az előbbi kép csupán a szemléltetésre szolgált.

Egyszerű, közös gondolkodásra, mert hátha van valami, amiben majd egyszer egyetértünk. Jó hírem van, mert bizton állíthatom, hogy semmit nem kell kitalálni, minden a le van már írva, azt viszont nem értem, hogy miért nem kerülnek felszínre a bajok forrását feltáró írások, és a bennük leírt megoldási javaslatok.  Különös, hogy a társadalomtudomány 2009-ben tucatjával tolta az eredményeket, aminek semmi látszata nincs a társadalomban.

Az egyik nagy kedvencem a „Bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus a magyar társadalom értékkészletében”. Ez a publikáció, ahogy az alcíme is mondja: „A gazdasági felemelkedés társadalmi-kulturális feltételei című kutatás zárójelentése”.  Csupán 64 oldal, és teljes körű képet mutat mind a világ, mind Európa tekintetében, hogy hol is vagyunk igazából. Itt egy szó szerinti idézet:

A szó klasszikus értelmében tehát itt nemcsak értékekről van/lesz szó, hanem alapértékek és attitűdök sajátos kombinációjáról. Kutatásunk eredményeit megelőlegezve azt mondhatjuk, hogy

-       a magyar társadalom bizalomhiányos;

-       nagyon kevéssé fogadja el az egyenlőtlenségeket;

-       felemás viszonyban van a korrupt magatartás megítélését illetően;

-   és alul értékeli az állami szolgáltatások adóárát, ezáltal magasabb elvárásokat fogalmaz meg az állammal szemben, mint amilyeneket az teljesíteni tudna.

Ez minimum egy „hű-ha!”. Nem? Hát még az mennyire hűha, hogy a kutatási eredmény azt mutatja, hogy a magyarok szerint 100 idős emberből, 69 megbízható (ezzel ők vannak a bizalom lista élén), miközben 100 fiatalból 49. 100 szegény emberből 59 a megbízható a magyarok szerint, míg a 100 gazdagból 33-at tart annak. És kik vannak a lista legalján, akikben a legkevésbé bíztak meg a magyarok 2009-ben? Nos, ők a parlamenti képviselők. 100-ból mindössze 27! (Az érthetőség kedvéért, a kérdés így hangzott: „Általában mennyire tartja megbízhatónak az embereket? Ön szerint 100 ember közül általában hány megbízható?”

Szóval nekem nem igazán a pártpolitikusokkal van bajom – mint ahogyan azt többen is felvetették-, hanem a pártpolitikusok, és a lakosság közötti bizalmatlansági viszony az, ami engem zavar. Annak ellenére, hogy maga a társadalom termeli ki a pártpolitikusait, a megválasztott képviselők rendre eltávolodnak a társadalomtól a megválasztásuk után. Ennek ellenére a választások környékén úgy látszik, hogy a lakosság – a bizalmatlanságuk ellenére – a pártpolitikusoktól várnak megoldást a mindennapi gondjaikra. Pláne érthetetlen ez, mivel ugyanez a táblázat azt mutatja, hogy 100 magyar 50-et tart megbízhatónak (miközben ugye 100 parlament képviselőből csak 27-et. Ha egymást megbízhatóbbnak tartjuk (bár ez is vérszegény bizalmi mutató), akkor vajon miért nem lakossági együttműködésben próbálkozunk, mintsem parlamenti képviselők (csavarhúzósok, elemlámpások, dülöngélők) keresgélésével, és szórakozásával?

Hogy miért nem működig az összefogás Magyarországon? Ezt már 2009-ben leírta ez a kutatás, ennek ellenére 2013-ban még mindig nem köztudott, és Magyarország egyik fele Összefogást kiált („vizet-vizet, mert kihalunk”, a másik fele meg már régen összefogott saját magával.

Ezért nem működik az összefogás: (idézet a publikációból)

„Bizalom, kooperáció, szolidaritás

A bizalomhiány egyszerre lehet oka és következménye annak, hogy nagyon alacsony nálunk a társadalmi kapcsolattartás szintje. Aki nem, vagy nem nagyon bízik meg másokban, az nem fog összejárni másokkal, de aki nem jár össze másokkal, annak nem is lesz módja megtapasztalni a társas kapcsolatok bizalomerősítő erejét. Adata­ink szerint a magyar mutatók nemcsak az általánosított (a „többiek” irányába meg­nyilvánuló) bizalom tekintetében alacsonyak, hanem a társadalmi tőke aktív participációs elemeinek a tekintetében is. Más országokkal összevetve keveset járunk össze a szomszédainkkal (Európában a legkevesebbet) és a barátainkkal (Európában az észt és a máltai adat múlja alul a magyart). Összességében nagyon kicsi a hajlandó­ságunk arra is, hogy másoknak segítséget nyújtsunk: a családon belüli, valamint a betegek és fogyatékkal élők, az idősek, szomszédok és a bevándorlók felé gyakorolt segítségnyújtás adataiból készített index kifejezetten Magyarországon a legala­csonyabb Európában (7. ábra, Giczi és Sik, 2009 alapján). Mindezeken felül nagyon alacsony Magyarországon a civil aktivitás szintje (pl. a civilszervezetek tagságának ará­nya) is.” A civilszervezetek aktív tagságának aránya az Európai Unión belül Svédországban és Finnországban a legmagasabb, Bulgária és Románia mellett Ma­gyarországon a legalacsonyabb (Giczi és Sik, 2009: 70).”

Ezért mondom, hogy az összefogás egy vízió, és hiába feszegetik ezt a dolgot, nincs meg hozzá a magyar lakosság kultúrája. Nálunk nem szokás összejárni, összefogni meg pláne nem. Az együttműködés működhetne, de arra meg hajlandóság nincs.

Thomas Schelling az együttműködést úgy példázza (ez is benne van ebben a publikációban), hogy ha mindenki olvasni akar, és az olvasáshoz 100 Wattnyi fény kell, de mindenkinek csak 60 Wattos izzója van, akkor üljenek körbe, és mindenkinek elegendő fény jut. Sorban nem jó, mert a két vége nem lát olvasni. (Ha valakinek csak ez az egy példa érthető, és a kommunizmust véli felfedezni, kérem, ne tegye, mert itt a közösségi erőforrások megosztásáról van szó, a tudásról, a közös cselekvésről!)

A végére pedig – hogy ne legyen végtelenül hosszú ez a blog-, álljon itt a publikációból egy szó szerinti idézet, ami már a párpolitikát „csinálóknak (is) szól” még 2009 ből.

„Végezetül: mit kell tennünk a bizalom építése érdekében? Először is fontos megértenünk: a bizalom felépülése és leépülése nem szimmetrikus folyamatok. Miközben a leépülés megindulásához néhány szórványos negatív tapasztalat elégséges, a bizalom felépüléséhez pozitív, egymást szisztematikusan megerősítő tapasztalatok tömege szükséges. Másodszor, a bizalomépítés stratégiája szempontjából fontos lenne tudnunk, hogy mélyen gyökerező kulturális tradíciók hiányában, illetve azok kiegészítéseképpen milyen gondosan megtervezett intézményi innovációk alapján lehetséges a bizalomteli kapcsolatok felépítése. Azt, hogy valószínűleg sokat számít az intézményi berendezkedés milyensége is, illusztráljuk itt egy … ( Itt Thomas Schelling villanykörtés példázata)

Ebből a példából két dolgot tanulhatunk: (1) bizonyos esetekben az egymásrautaltság és a koordinációs normák fontosak a kollektív célok elérése érdekében és (2) az intézményi berendezkedés igenis számít efféle relációsan érvényesülő közjavak esetében.

A kormányzatoknak nagyon óvatosan kell eljárniuk a bizalom építése érdekében (persze ha egyáltalán van erre szándékuk), hiszen a bizalom és a társadalmi tőke többnyire nem a kormányzati tevékenységből fakadnak. Sőt, az államnak azzal is tisztában kell lennie, hogy a centralizált állam nemcsak úgy rombolhat bizalmat, hogy közvetlenül hierarchikus rendbe szervez és összetöri a horizontális hálózatokat, hanem közvetetten is, ha az általa létrehozott intézmények gyengíthetnek/kiszoríthatnak elsődleges társadalmi közösségeket (pl. generációk egymásrautaltságát lazítva

a társadalombiztosítás révén, családokat a gyermekintézmények és az oktatás kiterjesztése révén és más módokon).

Az állam a legtöbbet akkor teheti a bizalom építése érdekében, ha mindent elkövet a tulajdonjogok, a közbiztonság és más közjavak előállítása érdekében. Fontos az is, hogy a köz intézményei a saját területükön fair, átlátható procedúrákat kövessenek, egyenlő mércével mérjék az állampolgárokat. Összességében tehát (ahogy a Közjó és Kapitalizmus Intézet 2009-es jelentése is kiemeli), a bizalom infrastruktúrájának erősítésére van szükség. Ha az állampolgár elfogadja (legitimnek tartja) őket, akkor bízik bennük, és ha bízik bennük, akkor a másik állampolgárokban is bízni fog. A bizalom építésének elengedhetetlen feltétele, hogy az egyes állami intézmények külön-külön is világossá tegyék saját küldetésüket, és annak érdekében tevékenykedjenek: számoljanak el az adóforintokkal, tevékenységükkel mindig a jó oldalon álljanak. Ennek megfelelően, ahol lehet, napi gyakorlatukkal és állásfoglalásaikkal a közmorál erősödését segítsék elő, és ne hagyják, hogy egyébként fontos jogintézmények bűnös gyakorlatokat is védelmezzenek.

Bizonyos mértékig a szükségből erényt lehetne kovácsolni azzal, hogy megpróbáljuk megérteni és megértetni: nagy szüksége van az országnak azokra az intézményekre, amelyek ellenőrzik a mindenkori központi hatalmat és a kormányzatot. Az intézmények birtokbavételét, elfogadottságának növelését hozhatná magával, ha sikerülne bebizonyítani: a demokratikus intézmények lényegéhez tartozik, hogy egymást ellenőrző mechanizmusokkal nem hagyják, hogy valamiféle hatalmi egyensúlytalanságok a politikai közösség gazdasági és társadalmi túlélését veszélyeztessék.

Fontos előrelépést jelenthet, ha az állam tartózkodik azoknak a tevékenységeknek az államosításától, amelyeket a civil társadalom és a magánszektor is el tudna végezni.

Mindezeken felül az oktatás sokat tehet azáltal, hogy szubsztantív értékeket is átad (nevel) az iskoláztatás alsó szintjein, és a szakmai ethosz plántálását segíti elő a felső iskolai szinteken. Ezzel elősegítheti, hogy a közszolgái (a saját törzskari ethoszt, hippokratészi esküt, hivatásrendi előírásokat stb.) szem előtt tartva napi aprómunkával dolgozzanak a közbizalom kiépítésén (Fukuyama, 1999). Végezetül, az állam intézményei felvállalhatnak egyfajta proaktív szerepet is: igyekezhetnek azon, hogy a társadalomban épüljenek a köztes csoportok, helyi közösségek, valamint terjedjenek

a segítő és önkéntes szervezetek. Ezzel azonban nagyon óvatosan kell bánni, mint ahogy azzal is, hogy a politikusok engedjenek a kísértésnek, és kommunikációs kampányokkal tegyenek kísérletet a lakosság értékeinek megváltoztatására.

A gazdasági kultúra és a társadalom gazdasági és politikai intézményrendszere egymást kölcsönösen feltételezik, egymásból táplálkoznak, egymást építik vagy rombolják. Nem lehet ezért egyik vagy másik elemet kiemelni, egyiküket tartósan egy másik elé helyezni.

Nem sok esélyünk van gazdasági reformokra akkor, ha nem vagyunk tekintettel arra a közegre, a gazdasági és egyéb kultúrának a konkrét állapotára, amelynek a megreformálásán dolgozunk; de akkor sincs sok esélyünk van a reformokra, ha nincs más kiindulópontunk, mint az, amit a közvetlen környezetünkben látunk. A helyzet tehát kissé paradox. Edmund Phelps Nobel-díjas közgazdász azt írja: „nagyon üdvözlendő és valószínűleg igen kedvező hatású lenne, ha a nem megfelelő gazdasági teljesítményt nyújtó országok polgárai körülnéznének, és összehasonlítanák attitűdjeiket más országokkal, feltéve magukban a kérdést: nem profitálhatnának-e az értékrendjük megváltoztatásából?” (Phelps, 2008: 30). No igen, de mi történik, ha azoknak a megváltoztatandó attitűdöknek a legkritikusabb része éppen a zártság és a magába fordulás? A feladat, legalábbis nem könnyű: „körülnézni” kutatói szinten annyit tesz, mint adatokat nemzetközi összehasonlító keretbe helyezni. De körülnézni egyéni szinten annyit tesz, mint utazni (költözni, másutt legalább ideiglenesen munkát vállalni), más nyelven kommunikálni, más nemzetek tagjaival beszélni, mások helyzetének megértésére nyitottnak lenni… – de tudjuk, ez sem erősségünk.

Ilyen esetekben az ember természetesen az elittől vár változási szándékokat és tetteket. (...)  „Ha pedig az derül ki, hogy a válság oka az elit mögött álló értékelési rend megingása, az elit teljesítőképességének a csökkenése, akkor az elitnek nem külön a szociális érzék fejlesztésével kell szerepének feladását elodázni, hanem igazi társas érzékkel, a társadalmi értékelésnek azokat az új szempontjait kell megkeresnie és elsősorban magára alkalmaznia, amelyek megfelelnek a megváltozott társadalmi közmeggyőződésnek és alkalmasak a közösség megzavart harmóniájának a helyreállítására” (Bibó, 1981b: 350) (Eddig az idézet a publikációból.)

Ebből talán lejöhet, hogy sem a pártpolitikusok nem olvasták ezt 2009 óta, mert akkor nem azt csinálnák, amit most, és nem vennék hülyére a lakosságot, és biztos, hogy a lakosság sem olvasta el, mert akkor nem lehetne ennyire megtéveszteni, és ennyire hülyére venni sem az összefogás víziójával, sem a nemzetieskedéssel. 

Értsétek meg, hogy nem lehet!

Megint hosszú ideig voltam csendben. No, nem mintha nem lett volna mondanivalóm, mert nagyon is volt, csak egyszerűen erőm nem volt leírni, elmondani, hogy mit gondolok. Sokszor feleslegesnek, pusztába kiáltott szónak érzem. Nincs mögöttem sok pénz, média, gazdasági támogatás, ahhoz, hogy eljusson a mondanivalóm a lakossághoz. De ez persze nem jelenti azt, hogy feladnám azt az elképzelést, ami mozgat.

A címem lehet, hogy feladós, lehet, hogy frusztrált, lehet, hogy negatív. Pedig nem az! Egyszerűen csak azt szeretném mondani, hogy ez, így ebben a formában nem vezet sehová, ami az utóbbi években megy Magyarországon. Csupán idő-, energia-, és pénzpocsékolás! Nem csupán hazugság, ámítás, és félrevezetés, mert ezek inkább valami homályos összeesküvés elméletet sejtetnek. Nem erről van szó! Inkább a semmit tevésre, a mellébeszélésre, a pótcselekvésekre gondolok, ami olyan, mintha, de nem az!

Németországi élet

Ahogy ígértem, nem nagyon fogok az élet nehézségeiről írni. Részben azért, mert otthon is vannak nehézségek, és nem hiszem, hogy bárki az itteniekre kíváncsi. Másrészt pedig azért, mert egész egyszerűen nem érdekelnek a nehézségek, a rossz, vagy kellemetlen dolgok. Igyekszem túl lenni rajtuk, és ezt ajánlom másnak is.

Még valamit szeretnék előrebocsájtani. Szeretnék jó dolgokról írni, társadalmi, közigazgatási, és mindennapos dolgokról, amik jól működnek, de eszemben sincs összehasonlítani a magyarországi dolgokat a németországival, ez utóbbi javára. Pláne nem fogom Németországot az egekig magasztalni, mert ere semmi okom. Itt pont ugyanúgy megvannak a visszás vackok, meg a „fene dolgok”, mint bárhol a világban. Szóval nem kell elájulni Németországtól. Egyszerűen csak vannak különböző dolgok a két ország kultúrájában, amire nem ártana odafigyelni, csak azért, mert ha csőstől árasztotta el Magyarországot a biznisz, a Halloween, a Valentin nap, az ipari termékekről már nem is beszélve, akkor talán helye lenne néhány mindennapos életviteli dolognak is, amit valóban mintaként követhetnénk. Vannak persze pénzkérdések is, amivel kapcsolatban úgy vagyok, hogy az általam hangoztatott racionális gazdálkodásba (állami és önkormányzati szinten arra költsünk, amire kell, és annyit, amennyit kell) bőven bele kellene férnie. Hogy nem fér bele otthon, az azért van, mert nincs rá lakossági igény. Többségében viszont egyáltalán nem pénzkérdés, amiket látok, tapasztalok, egyszerű szokás, és kultúra kérdése.

Németországba jöttem, mesterségem címere: TS

Szervusztok Kedveseim!

Sokan kérdeztétek, hogy mi van velem, érdeklődtetek hogylétem felől Katámtól is, tőlem is. Mindenkinek csak annyit tudtam mondani, hogy jól vagyok, bár a dolgok még kissé mozgásban vannak, és amikor lehetőségem lesz, beszámolok a dolgokról.

Most van lehetőségem, és élek is vele, szeretnék megosztani néhány dolgot, gondolatot, de mindenekelőtt nagyon köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám, kereset, érdeklődött felőlem.

Aki ismer, tudja, hogy nagyon ellene voltam a külföldre távozásnak. Egyszerűen azért, mert Magyarország a hazám, amit szeretek, az összes előnyével, és hiányosságával, úgy, ahogy van.

Úgy voltam vele mindig, hogy a külföldi (boldogabb demokráciák) attól olyanok, hogy az ott élők olyanná tették. Hittem abban (de ne adtam fel teljesen), hogy mi magyarok is jobbá, boldogabbá tudjuk tenni a mi országunkat, olyanná, ahol jó élni. Ami egyszerűen „csak” működik. Őszintén szólva eléggé esélytelen ez, legalábbis belátható időn belül mindenképpen. Gondoljatok csak bele, hogy 150 év alatt nem lettünk törökök anno, a megszállás alatt, de 50 év alatt sem lettünk szovjetek, pedig az orientáció meglehetősen erős volt. Mi magyarok vagyunk, és azok is maradunk, nem törődve azzal, hogy legalább 200 éve ugyanazokkal a gondokkal küzdünk - politikai, gazdasági, és kulturális síkon egyaránt-, és ezt vagy nem vesszük észre, vagy nem akarjuk belátni, vagy nem vagyunk hajlandóak egyénenként a saját hibáinkkal szembenézni, és cselekedni azért, hogy kiszálljunk a mókuskerékből. Ahhoz hogy – ezt sokszor elmondtam már-, egy társadalom mérhető szinten változzon, legalább 100-150 év szükséges, és a változást még el sem kezdtük.

Németh Szilárd VS Csepeli Civilek 12:0 (A félidőben!) Ez is csak rendszerhiba?

Nem meglepődve olvasom a szeptember 27-i képviselő testületi ülésen elhangzottakat, hogy heves kritikák érték a Csepeli Hírmondót. A kritika alap gondolata az esetleges pártpolitikai cenzúra volt, a kormánypárti önkormányzati vezetés részéről, konkrétan az, hogy az ellenzéki vélemények nem jelenhetnek meg az újságban. A válasz erre minden esetben az, hogy az előző éra alatt még nagyobb pártpolitikai cenzúra volt, ellenben most minden ellenzéki párt kifejtheti a véleményét az újság hasábjain. Azt hiszem, hogy ebben a vitában nem lesz megoldás.

Szakmámból adódóan egy csöppnyi – de nem mindenre kiterjedő - analitikát vittem a dologba, és más aspektusból néztem meg a Csepeli Hírmondót.

Röviden megjegyzem, hogy nem könnyű manapság újságírónak lenni, és ezt nem oldja fel az, hogy manapság nem könnyű orvosnak, tanárnak, igazgatónak, ügyintézőnek, buszsofőrnek, vagy bármi másnak lenni sem. Jó lenne végre egy olyan országban élni, ahol a pártpolitika nem állítja sarokba a szakmai tisztességeket.

A Csepeli Hírmondó szeptember 20-i kiadását néztem meg újra. Ha valaki most jött a Holdról, akkor biztosan nem érti az újság ellen felhozott kritikákat, hiszen tele van ez a szám jó hírekkel.

Azoknak viszont, akik itt élnek már lehet, hogy – joggal – élnek némi kritikával. Az a baj, hogy ezek a kritikák sehol nem jelennek meg, valószínűleg azért, mert manapság az ellenvélemények kiszorulnak szinte mindenhonnan. Biztosan lehet ezen javítani, ez nem pénz kérdése, hanem affinitás kérdése, hogy valaki (vagy valakik) akarja/ják megteremteni ennek a körülményeit, és feltételeit, vagy sem.

24 oldalas újságról beszélünk, melynek az első 7 oldalán 10 alkalommal szerepel a „Németh Szilárd” név, további 4 alkalommal a „polgármester” szó. Aztán a 12. oldalon a Vivát Huszár rendezvény beharangozójában ismét kettő alkalommal jelenik meg „Németh Szilárd”.  Szóval itt már ha valaki kicsit aprólékosabban elemzi ezt az újságot, joggal kérdezheti, hogy nem sok egy kicsit 24 oldalon 12 „Németh Szilárd”, és további 4 „polgármester”? (Biztos, ami biztos, 4 fényképen is szerepel!)

A pártpolitikai hajtépések engem sosem érdekeltek, és tényleg nem érdekel, hogy hányszor jelenik meg az ellenzék véleménye (pláne azt nem látom, hogy mit szeretnének a választóknak üzenni), de azt látom, hogy a marketing ló lába megint kilóg. Ugyanis az, hogy az újságíró leírja, hogy y, x véleménye az, hogy valami nem jó, de erre Németh Szilárd azt mondta, hogy…. – nos ez nem az ellenzék véleményének a megjelenítése, csupán az az aprócskaság, amire rá lehet fogni azt, hogy demokrácia van.

Megint csak egy megjegyzés, hogy a Csepeli Hírmondó két újságírójának háromszor mondtam el az önkormányzat által eltaposott CsepeliCivil piknik tényit, és körülményeit, de ebből csak annyi jelenhetett meg az újságban, hogy Nagy Szilveszter néven mutatkoztam be, mint csepeli polgár. (Mégis hogyan kellett volna?) Mindez egy Ábel Attilával készült, egész oldalas cikkben, amiben arról volt szó, hogy a csepeli civileket a Rákóczi Kertből kizáró önkormányzati akció nem politikai támadás volt, csupán rendszerhiba. (mondanom sem kell, hogy a cikk tele van - finoman fogalmazva - csúsztatásokkal)       

Csak azt remélhetem, hogy lesz egyszer egy olyan újság, amiben legalább egy oldal „Ellenzékből” néven jelenik meg, ahol valóban az ellenzéki pártok, vagy szervezetek által leírtakat közlik betűről betűre, változtatás nélkül.

Fogalmam nincs, hogy másnak is feltűnt-e a trükk, de ügyes húzás az önkormányzat részéről, hogy három oldal is „civil élet” címmel jelenik meg. A cikkek címei: „Egyházi élet”, „150 éves a római katolikus Kisboldogasszony-templom”, „Cserkészek az Őrségben”, „Csepeli adomány Árpádnak” (Egy aprócska erdélyi falu, Árpád lakóinak csepeli gyermekek adományai okoztak örömteli pillanatokat a nyáron.”) „Jó tanulók, jó sportolók a Balatonnál”, megújult a Hétszínvirág óvoda”, „Nemzetiségi nap Csepelen” (Bolgár, görög, német és örmény nemzetiségi önkormányzatok) Így aztán senki nem mondhatja azt, hogy a csepeli önkormányzat figyelmen kívül hagyja a civileket, hiszen ír az újság három oldalon is civil élet címmel.

Kedves Mindenki! Az önkormányzati honlapon a „civilszervezetek” gomb alatt összesen 112 bejegyzett civilszervezet neve található. Nagyon nehezen hiszem el, hogy erről a listáról ne lehetne a Csepeli Hírmondó „civil élet” oldalait megtölteni, valóban civil élettel foglalkozó cikkekkel, interjúkkal, hírekkel. Vagy netán akkor kiderülne, hogy Csepelen az élet mégsem olyan „hepi”? Hogy a fellengzős marketing lelepleződhetne azzal, hogy a csepeli civilszervezetek mozgástere kritikus szintre csökkent? Hogy a csepeli civilek pályázati forrása a korábbi 10 millióról lecsökkent 2 millióra, amire vagy nem lehet elfogadható módon pályázni, vagy az utólag módosított pályázati feltételek miatt az elnyert forrást képtelenség felhasználni? Netán, hogy az önkormányzat a civil szervezetek feje fölött olyan döntéseket hoz, amiből átláthatatlan a káosz, és szervezetek szűnnek meg, vagy költöznek máshová működni? Nos, én biztosan megkérdezném, hogy miért szűnnek meg szervezetek, miért nem veszi komolyan a csepeli önkormányzat a civil életet Csepelen, és vajon miért gáncsolja ott, ahol csak tudja?

A „rendszerhibát” nem sikerült még elhárítani!